Bowden-próba no. 2

Korábban már írtam Oliver Bowden "fantasztikus" játékadaptációjáról, az Assassin's Creed megírásáról, ami nálam annyi sikert könyvelhetett el, hogy szinte megfogadtam, Bowden úrból és az ő munkásságából többet nem kérek.

Elképzelhető, hogy ez változni fog...

A játék ugyan átment egy erőteljes franchise-ba a III. résszel, amiben - nagy bánatomra - a fő karakter, Connor, Ezio nyomába se ér (ugráltatható bábnak tűnt, sehol se volt a korábbi karizmatikus vezéregyéniségekhez képest). Az amerikai függetlenségi háborúba kalauzolt minket a játék, ám a technikai dolgok, a fára mászás, erdőben rejtőzködés, vadászat, új kombinációk, mozgás sokkal jobban felvillanyozott, mint az események, ami kínos. A legnagyobb "pofon" már a játék első negyedében megérkezett: főszereplő orgyilkosunk apja Templomos, az ellenség sorait gyarapítja, ráadásul mire Connor felnőtt, ő lett a Nagymester. És nagyjából ez volt minden áll-letevés kiváltója.

Ahol a Nagymester - Haytham Kenway - felbukkant és interakcióba kerültünk vele, azok bizonyultak a legjobb részeknek, amiből azt vontam le magamnak, hogy bizony a drága Templomos apuci is köröket ver rá kicsi fiára karakterügyileg.

A kérdés: hogyan került egy kiemelkedő orgyilkosokkal büszkélkedő vérvonalba Templomos?

A széria legújabb, IV. része, a Black Flag Connor nagyapját helyezi középpontba és a kalózok aranykorába vezet minket, az előzetes alapján ez jóval ígéretesebbnek tűnik, mint a korábbi rész, s Edwarddal lezárul a Kenway család története, magyarázatot azonban úgy látszik ez se ad majd arra, hogyan került később fia, Haytham az ellenség soraiba.

Erre Bowdentől kapunk választ, s pontosan ezért szúrt szemet az Assassin's Creed: Árulás. (Bár a borító becsapós, azon Connor van.)

"Kiváló kardforgató vagyok, arra születtem, hogy osszam a halált. Örömet ugyan nem lelek benne, viszont igen jól csinálom."
London, 1735. Haytham Kenwayt azóta vívásra tanították, amióta csak elbírta a kardot. Amikor fegyveresek rontanak a családi otthonra, hogy meggyilkolják apját és elrabolják nővérét, a gyermek, anyja védelmében, végez az egyik támadóval.
A magára maradt fiút, akit bosszúvágy emészt, titokzatos mentor veszi magához, és kíméletlen gyilkost farag belőle, hogy felhasználhassa saját céljaira. Küldetései során Haytham nem bízhat senkiben, és mindent meg kell kérdőjeleznie, amiben valaha is hitt.
Az összeesküvések és árulások kibogozhatatlan szövevénye magával rántja Haythamet az orgyilkosok és a templomosok évszázados harcába. Talán nem is azt az utat járja, amelyet apja, Edward szánt neki?

Bowden az Assassin's Creed Reneszánsz után most először töltött el reménnyel! Olyan történettel áll elő, ami illeszkedik a játékok sorába, mégis pluszt ad, csemege lehet a játék szerelmeseinek és azoknak is, akik még az életben nem találkoztak vele (hol éltek azok? súlyos hiba, pótolni tessék!!!)

Egyrészt láthatjuk a hajdani kalózkapitány Edwardot jómódú angolként, családapaként - amire a játékban aligha lesz majd példa -, másrészt Haytham gyerekkora! Az az ember egy hatalmas kérdőjel volt a III. részben, kismilliószor több izgalmat és lehetőséget rejtett, mint Connor, így mikor az ő irányításáról lemondva a fiát kaptam meg fő-főnek eléggé elkámpicsorodtam. Kis szerencsével viszont ez a könyv magyarázatot ad minden kérdésre, és uram bocsá', talán Bowden is fejlődött annyit, hogy ne tépjem a hajam a fogalmazástól..... Bár, volt rá lehetőségem, hogy beleolvassak az első húsz oldalba, azt pedig semmit sem változott, hogy a tekintetek ilyen-olyan mosollyá válhatnak. Vesszőparipám, hiába.

Reménykedve állok az Áruláshoz, a témája miatt is sokkal ígéretesebbnek tűnik a korábbi regényeknél, így ha a stílus nem is változott, talán a tartalom kárpótolhat. Csak egyszer jussak hozzá és legyen időm elolvasni... Addig meg: Black Flag és kalózok!

(Kalózkapitány orgyilkos öcsém! Ha nem veri kenterbe Connort sírva fakadok...)