Hogy is van ez?

Igen, továbbra sincs új fejezet, de gondoltam, hogy ne legyen olyan durva hiányérzetetek - már ha volt valaha is :P -, kis háttér-információval szolgálok. Nem fogok spoilerezni, poént lelőni, senki ne reménykedjen, annyira még nem ment el az eszem.

A Bite me!-ben talán az a legszembeötlőbb vérfarkas-újítás, hogy bizony alfajok is vannak, és habár a történetben szó van mindegyikről, emlékeim szerint pedig mind a háromról írtam jellemzést, azért elég kusza lehet. A legelején nekem is az volt, és ha az írónak akárcsak egy kicsit is bonyolult, akkor az olvasónak milyen!? Úgyhogy most itt van egy kis "összegzés" a vérfarkasokról, a lycanthrope-okról és a farkasemberekről. Merthogy nálam a három nem egy és ugyanaz.
Remélem érthető lesz a magyarázat.

Vérfarkas:

Két alakjuk van, az emberi, és az állati. Farkas alakban jóval megtermettebbek állat-rokonaiknál, és azokkal ellentétben nem növényevőkkel, hanem emberekkel táplálkoznak (bizonyos időközönként, körülbelül egy hónapban minimum egyszer fogyasztaniuk kell, különben legyengülnek). A telihold számukra ünnep, minden 50. holdtöltekor ünnepséget rendeznek, az azt követő éjszaka pedig a termékenység éjjele.

Ez az este veszedelmes, mivel a hímek harcokat vívnak a nőstényekért, akik végül eldöntik, hogy a győztes megérdemli-e őket. Visszautasítás esetén, másik hím kezd udvarolni. Akiknek van már párjuk, azok ilyenkor azonnal jelzik tulajdonjogukat, majd felügyelnek, nehogy komolyabb baj történjen a domináns harcok során.

Vérfarkasnak valaki vagy születik, vagy átesik a teljes átváltozáson, ami hasonlít a vámpírrá váláshoz annyiban, hogy itt is szükséges a farkas harapása, és a véréből való ivás.

1. Lépés: harapás, felkészíti a szervezetet a farkas kór befogadására, és itt ki is derül, hogy ki képes befogadni, és ki halna bele.
2. Lépés: a vérfarkas, aki harapott, ad a véréből az alanynak, ezzel ad erőt és hatalmat, valamint kontrollt a vérszomj és az ösztönök felett.
3. Lépés: emberis vér/hús fogyasztása. Felszínre hozza az ösztönöket, és lehetővé teszi a vérfarkas léttel járó képességek használását (nagyobb sebesség, hatalmas fizikai erő, gyors regenerálódás).

Félvér/farkasember:

Valamelyik szülő vérfarkas volt. A félvéreknek nincs szükségük emberhúsra az életben maradáshoz, viszont jóval kevesebb ideig élnek a vérfarkasoknál, és általában gyengébbek is náluk. Képtelenek a vérfarkasokhoz hasonlóan átváltoztatni az embereket, mivel az ő szervezetükben kisebb mértékben van jelen a farkas-kór, túl kevés és túl gyenge ahhoz, hogy bárkit is átváltoztasson. Két alakjuk van, viszont az átváltozás több energiát igényel náluk, és csak hosszas gyakorlás után tudják rendesen végrehajtani. Ha sikerül nekik egyáltalán.

Nem tartják őket túl sokra, de különösebb atrocitás sem éri őket. Elfogadják a helyüket a vérfarkasok alatt, és követik azok hagyományait.

Lycanthrope:

Olyan vérfarkasok, akiket csak félig változtattak át, a folyamat valamelyik részén nem estek át. Lycanthrope nem nemzhet és szülhet utódokat, csak átváltoztatással „szaporodhatnak”. Teliholdkor elvesztik öntudatukat, és ilyenkor előbújik belőlük az a szörnyeteg, ami egy harmadik átalakult formát jelent. Félig ember, félig farkas külsejükben 2-3 méret magasak körülbelül, a hátsó lábaikra állva is tudnak menni. Ilyenkor nem ismernek se barátot, se ellenséget, csakis a gyilkolási vágy hajtja őket, ölésre teremtett szörnyekké válnak. A szemük fehér részét szörnyeteg alakjukban elnyeli a feketeség.

Éppen ezért a vérfarkasok szinte irtják őket, lenézik mindegyiküket. Erőben közel azonos szinten mozognak a vérfarkasokkal, sőt, holdtöltekor pedig erősebbek náluk.

Szavazás (I.)

Na, ezen az embertelenül korai órán lezárom a szavazást.:) (Nem is értem, hogy általánosban meg gimiben hogyan tudtam már ilyenkor figyelni.... azt hiszem, sehogy. :P)

Ami a végeredményt illeti, a magam kis szerény módján totálisan elégedett vagyok, a Bite me! új verziója vitte 100%-kal a pálmát, szóval megnyugodtam. ^^ Azért is ez a rakat, minden-mondta-végére-hangulatjel.XD (Tényleg mindenhova teszek... -.- XD)

Mindezen felbuzdulva eldöntöttem, hogy - előzetes elképzeléseim szerint - minden héten lesz újabb szavazás, hétfőtől vasárnapig /vagy következő hétfő reggelig/, hogy legyen Nektek is mit még pluszban pötyögni a blogon és én is minden órában rápillanthassak az állásra. XD (Jól van, akinek túl sok az ideje, annak muszáj valamivel elütnie. XD)

Szóval, indítom is a következő szavazást, és remélem, hogy a következő bejegyzésem már egy-két fokkal emberibb lesz. Fogjuk ezt a korai időpontra és az alváshiányra. -^.^- (Meg arra, hogy alapjáraton se vagyok teljesen 100-as, de most már tényleg lelövöm magam.... BUMM *megtörtént XD*

U.i.: Oké, mégse lőttem még le magam, vehetitek ezt akkor végakaratnak, vagy mi fenének. XD A második szavazás kapcsán lehet indokot is írni komment formájában.:) Csak mert én olyan veszett kíváncsi vagyok azokra a "miért"-ekre.:P XD És most már tényleg leállítom magamat. ^^

Szenvedélybetegségeim

Imádok írni, történeteket, karaktereket kitalálni, bonyodalmakat szőni és csavarokat gyártani, ha nem lenne az írás, fogalmam sincs, mihez kezdenék. Baj csak akkor van - mint mostanában -, amikor nem jön az ihlet, és beüt az alkotói válság. Ha léteznének mumusok, akkor előttem biztos, hogy egy "ALKOTÓ VÁLSÁG" feliratú tábla alakját venné fel, és gyerekkoromban is ezzel riogattak volna. Még jó, hogy nem tették...

Ha beüt a mennykő - mint a tegnap előtti viharban -, akkor elkezdhetek azon tanakodni, hogy mi a fenét csináljak? A zenehallgatás és a filmnézés kézenfekvő, s általában akkor ijedek meg igazán, amikor azok se segítenek. A zene egyébként nagy mániám, ha nincs meg a napi zenehallgatás-dózis, akkor nyűgös leszek, ha pedig olyan számokat kell valamilyen okból kifolyólag hallgatnom, amiket rühellek, akkor meg a falat tudnám kaparni. Amíg a rock, a punk, a pop, a hip-hop, a klasszikus zene és az R&B kavargó tengerén hánykolódok, a az ujjaim között ceruzát pörgetek. Ha ez megy egész napon át, akkor az egy nagyon erős jelzés: jön a következő mániám, aminek engednem kell, különben begolyózok.

Ilyenkor félreteszem a klaviatúrát, előbányászom a grafitot, a radírt meg a fekete zselés tollat, és nekiülök önsanyargatásom másik formájának: a rajzolásnak.Ez is csak addig szép meg jó, amíg valóban olyan vonalakat látok a papíron, amilyeneket elképzeltem, ha már nem úgy görbül a tér, ahogy én akarom, akkor jön a kíméletlen radírozás. El nem tudom mondani, mennyire őrjítő tud lenni, ha nem tudsz egy mosolyt vagy egy éles szempárt úgy megrajzolni, ahogy szeretnéd. Ezzel is képes vagyok annyit elszórakozni, mint egy több oldalas fejezet egyetlen mondatával, vagy kifejezésével, közben viszont továbbra is azon kattognak a fogaskerekek a fejemben, hogy hogy a rákba folytassam a sztorikat. Azt hiszem diliházba fogok jutni. Nem mostanában, mert még nem hallok hangokat, de pár év - jobb esetben évtized - és becsavarodok. Remélem addig legalább egy könyvet ki tudok adni.... vagy egy történetet befejezni. Az se lenne utolsó.

Azt hiszem alkotási függőségben szenvedek zenemániával megspékelve. Legalábbis ilyesmi diagnózist tudnék felállítani a tünetek alapján. Blogolásba is tulajdonképpen ezért kezdtem: ha az írás és a rajz is befuccsol egy időre, akkor is tudjak mivel szórakozni. XD

Addig is, amíg nem tudok újabb fejezetekkel szolgálni, nézegessétek a képeket, ha van hozzá kedvetek. Embereket inkább mangás stílusban rajzolok, legalábbis arcokat. Tárgyakat, állatokat vagy éppen koponyákat szeretek minél élethűbben visszaadni.:)
http://zakuro17.deviantart.com/

Papír fecnik

"A harmadik év elején Anna Windsomme osztályába új fiú érkezik, aki nem csak hogy feltűnően jóképű, hanem nagyszerű kosaras is… és amellett, hogy félénk, visszahúzódó, már-már prűd még meleg is. A lány viszont iskola szerte arról híres, hogy nem szégyelli a legarcpirítóbb dolgokat is nyíltan kimondani, a félreérthető, vagy kétértelmű dolgokra azonnal lecsap, perverzitásért pedig nem kell a szomszédba mennie.
Duke-nak már az első héten sikerül kínos helyzetben találnia magát, nem sokkal később pedig Anna elhatározza, hogy segít neki összejönni egy rendes fiúval, de nem felebaráti szeretetből..."

Három fejezetnél tartok jelenleg, ami nem túl jó, tekintve, hogy már március végén belevágtam a történetbe. Mentségem nincs, hacsak nem annyi, hogy a Bite me!-vel sem haladok... Oké, ez se jó érv.

Szokásommá vált, hogy minden sztorimba teszek valami természetfelettit. Ha nem mitikus lényt, akkor mágiát, babonát, vagy ezekhez hasonló finomságot, és kicsit már meguntam, hogy nem tudok tőlük elszakadni, így hát változtattam ezúttal, és elszakadtam a saját kis hagyományomtól. A Papír fecnikben se vérfarkas, se vámpír, se szellem, se mágia, se főnix se semmi ilyesmi nincs, ellenben humorból, megkergült karakterekből és egymást érő félreértésekből van bőven, ahogy a káromkodástól se mentes.

Nem kenyerem a trágár beszéd, és az igazat megvallva itt is furcsa volt - főleg az első fejezet írása közben -, hogy a szereplőim elejtenek egy-két cifrább megjegyzést. Rendkívül szabad szájúak, főleg a lányok, ennek egyik oka pedig az, hogy ezúttal tényleg minden olyan téma terítékre kerül, amiről általában irulva-pirulva merünk csak beszélni, ha egyáltalán merünk.

A karakterek között persze vannak szemérmesebbek is, akik próbálják megőrizni saját, valamint társaik méltóságát is, ám ez majdhogynem lehetetlennek bizonyul szókimondó barátaik körében. Ami pedig nálam abszolút újdonság, hogy homoszexuális szereplőim is vannak. Nem kell rögtön megijedni, fújolni, vagy éppen yaoi/slash fanatikusként éljenezni, itt nem ők vannak a középpontban, a velük kapcsolatos dolgok is inkább a humoros helyzetek kiélezését szolgálják. Szóval aki ilyen témában akar olvasni az nálam rossz helyen kopogtat. Nincs semmi bajom az ilyen történetekkel sem, csupán nem tudnék olyat írni. :) Amit viszont igen, az egy (majdnem) minden komolyságot nélkülöző, szórakoztató, könnyed romantikus vígjáték, lökött karakterekkel, cenzúrázatlan párbeszéddel, és bizony 18-as korhatárral. :P

A történetet ITT olvashatjátok, ez pedig az a szám, amit általában hallgatok, ha írom (muszáj volt AMV-s változatot betennem, igen, mert tök jó XD) Egyébként: Safety Suit - Annei. :D

Karakterek - Akik nélkül nem történet a történet

Vajúdás nélkül nem megy!

Sokan úgy gondolják, hogy szülni nem nehéz. Mások majd belehalnak, mire világra hoznak egy új életet. Egy dolog viszont mindkét esetben elengedhetetlen: az idő, amit a magzat az anyaméhben tölt.

Nem szülészeti disszertációt írok, viszont a való életben történő szülés, és egy karakter kiötlése sokban hasonlít. Van, akinek könnyen megy, van, aki több hetet, vagy akár hónapot szenved vele, s amíg egyes karakterek szinte készen kipattannak a fejünkből, mintha mindig is arra a pillanatra vártak volna, addig másokon még a megalkotás után is rengeteget kell csiszolni.

Ismerkedés

A karakteralkotás egy történet szempontjából kulcsfontosságú, hiszen a szereplők viszik előre, vagy éppen késleltetik az eseményeket. A személyiségük meghatározza egy–egy jelenet végkimenetelét, az olvasó szimpátiáját, vagy ellenszenvét válthatják ki, és egyes mozzanataik annyira szerteágazó következményekkel járhatnak a sztorin belül, mint saját tetteink a valós életben.

Próbálom érzékeltetni, hogy egyetlen szereplő megalkotásával is mekkora terhet veszünk magunkra, ez fokozottan igaz akkor, hogyha éppen főszereplőn agyalunk. Férfi legyen, vagy nő? Gyerek, vagy felnőtt? Sikeres, gazdag, szegény, beképzelt, mogorva, zárkózott, vidám, népszerű, kegyetlen, rideg, természetfeletti lény, halandó ember…? Ezeregy kérdés puffog ilyenkor az író fejében, és bevallom, sokszor én sem tudok dönteni, hogy ki milyen legyen.

Vannak támpontok, amik alapján elindulhatunk, hogyha úgy érezzük, végképp zsákutcába szaladtunk. Az egyik, és legfontosabb segítség maga a történet lehet, abban az esetben természetesen, hogyha az már valamilyen szinten körvonalazódott bennünk. Sokszor annyi is elég, ha azt tudjuk, hogy milyen lesz a sztori hangvétele (borongós, vidám… esetleg mindenből egy kicsi), vagy műfaja. Ebbe a környezetbe kell beágyaznunk a karakterünket, lehetőség szerint úgy, hogy illeszkedjen a környezetéhez, a hangulathoz és mindahhoz, amit az első benyomással érzékeltetni szeretnénk. Ha például egy gyilkosságokkal teletűzdelt, hátborzongató thrillert szeretnénk írni, akkor abban igencsak különösen mutatna egy bohócra emlékeztető főszereplő. Ettől a mű groteszké válhat, ami nem rossz, viszont nagyon óvatos egyensúlyozásra lesz szükség, hogy ne bagatellizáljuk el egyes események súlyosságát. Amennyiben ez megtörténik, a regény/novella/fanfiction élvezhetetlenné válik, önmaga paródiája lesz.

Elengedhetetlen, hogy pontosan ismerd a karaktereidet, ismerd a gondolataikat, és ne csak úgy tudd őket visszaadni, hogy egy–két bekezdés erejéig felsorolod a belső tulajdonságaikat. Sose célravezető. Az olvasók az alapján ismerik meg a legkönnyebben a szereplőket, hogy egyes szituációkban hogyan reagálnak, mit éreznek, mit mondanak. Akárcsak az életben. Mi sem úgy ismerkedünk, hogy odamegyünk valakihez, és felsoroljuk neki az összes jó- és rossz tulajdonságunkat, azok idővel úgyis kiderülnek. Ha van mélysége a karakterednek, ha igazán figyelsz rá, és tényleg megismerted, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy néhány ponton elakadsz miatta.

Életre kelt!

Igen, furcsán hangzik, de így van. Ha rá akarod venni, hogy csókoljon meg valakit, egyszerűen „nem”-et mondd, mert ő nem ilyen. Leírhatod azt a mozzanatot, de számolj vele, hogy az lesz az egyik legrosszabb rész a történetben. Te sem szereted, ha valamibe belekényszerítenek, akkor szegény szereplőddel miért tennéd ezt?

Ilyen esetben egyszerűen másik utat keresel, ami illik hozzá, feloldja a benned támadt feszültséget, és előrelendíti a cselekményt. Fő– és mellékszereplőre ez egyaránt vonatkozik.

Egyszer csak azon kapod magad, hogy annyira tisztán, és élesen kirajzolódott már előtted a karakter kívül–belül, hogy a beszéde, a gesztusai is megelevenednek előtted, rossz szokásokat is kap, helytelen döntéseket is hoz, „megbotlik”, mint egy hús–vér ember. És ez a jó! Ha úgy érzed, hogy él, és már nem te irányítod, hanem ő meséli el, hogy mi történt vele, akkor az olvasó is elhiszi, hogy nem az író egymás mellé dobált szavait, hanem a karakterek meséit olvassa. Ilyenkor a történet egyszerűen magába szippant.

Amikor eljön a Kaszás

Ehhez kell csak igazán nagy elszántság az író részéről: megölni azt, akit ő maga teremtett. Akár szimpatikus, akár nem, mégiscsak eltűnik valaki, aki színesebbé tette a történetet, és ha csak titokban, mélyen magunkban, de megsiratjuk. Abban az esetben, ha ráadásul az egyik kedvencünktől szabadultunk meg, akár pár napi levertség is mutatkozhat, mint egy igaz temetést követően. Nem is csoda, hiszen véget vetettünk az ő pályájának, és innentől már csak úgy hozhatjuk vissza, hogy a többi szereplő beszél róla, vagy azt írjuk le, hogy másokra milyen hatással volt a halála.

Pontosan ezért ezt sem szabad félvállról vennünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy ezt a szereplőt kihez milyen viszony fűzte. Vagyis csak azért, mert már nem írunk arról, hogy mit csinál, gondol és mondd… attól még írunk róla. Különösen, ha meghatározó személy volt.

Segít befejezni

Abban az esetben, hogyha igazán jól kidolgozottak a karaktereid, akkor a segítségükkel még arra nem mindig egyszerű kérdésre is választ kaphatsz, hogy mi legyen a vége. Egy történet befejezése legalább annyira ünneprontó tud lenni, mint amennyire felemelő, és ez nem feltétlenül attól függ, hogy Happy End, vagy sem.

A befejezéssel általában lezárjuk az ő történetüket egy ponton, ám az élet attól még megy tovább, vagyis ennek függvényében kell pontot tenni az utolsó mondat végére. Meg kell kérdezned magadtól, hogy milyen életet tudnál nekik elképzelni a későbbiekben, mi az, amire azt mondanád akkor is, ha később visszaolvasod, hogy „igen, ez tényleg az ő döntésük volt”. Még ha úgy is tűnik, hogy ezzel túl kiszámítható lesz a sztori, nem érdemes úgy lezárni, hogy olyas valami történik, ami ellent mondd az eddigi történetvezetésnek, vagy a karaktereknek. Nem véletlenül van az a mondás, hogy „Minden jó, ha a vége jó”!

Kritika 'd negatív

Átestem én is felavatáson... megkaptam életem első igazi, negatív kritikáját...

Arra mondjuk nem számítottam, hogy pont a Bite me!-nél robban be, de hát ott robbant, AFS-en, és igencsak vegyes érzéseket keltett bennem. Az egyik felem sírt, mert halandó emberi gyarlóságomból adódóan, csakúgy, mint mindenki másnak nekem is van lelkem, ami jobban díjazza a dicséreteket, dicshimnuszokat, a kritizálásnál, kötekedésnél. A másik felem viszont örült, egyrészt, mert végre kaptam negatívat is (őrültség, tudom), másrészt pedig azért, mert értelmes kritika volt. Nem kellett az olvasnom hosszan kifejtett tagmondatokban, sorokon át, hogy "jaj mekkora szar, te is az vagy, dobj el tollat, klaviatúrát és húzz a búsba", hanem tényleg leírta, hogy mik voltak azok a dolgok, amik neki nem tetszettek. Ezért pedig hálás vagyok... ugyanakkor nem tudok mit kezdeni vele.

Mint már sokszor említettem, a Bite me!-nek ezúttal egy felújított verzióját lehet olvasni, ami - eddigi hitem szerint - jobban kidolgozott, és minőségibb, mint az eredetije. Kaptam egy fincsi hideg zuhanyt azzal, hogy valaki bizony a "szemembe" mondta, hogy NEM!

Na, de miért is nem tudok ezzel a kritikával mit kezdeni, ha azt írtam, hogy kifejtett és negatív felhangja ellenére is jó? Nos, azért, mert többek között olyan dolgokat vesz górcső alá, mint Kate neve (neki nem tetszik), hogy - viszonylag - sokszor előkerült a lány megerőszakolása, hogy Kate drogozott a múltban történt tragédia hatására, valamint az, hogy amikor megint előkerült az elkövető, és majdnem replay lett a dologból, akkor nem kezdett keménykedni, hanem úgy reagált, mint egy tök átlagos csaj, akit a múltban trauma ért, és kardoskodás helyett összeomlott. Night viselkedését is kifogásolta, pontosabban azt, hogy Will befolyásolja, irányítja. A sakkfigurás dologgal sem volt kibékülve, és William "ezzel a szürkeeminenciás-jellemmel pedig eléggé tucattá vált". Plusz J.R. Ward rémséghez hasonlította a sztorit...

Ezekkel tényleg nem tudok mit tenni, ilyenek a karakterek, s habár ez az előző sztori javított változata, attól teljesen különbözik, és mivel a sztorit alapjaiban változtattam meg, ezért a karaktereket is ahhoz idomítottam. Cím, nevek ugyanaz, de ennél több hasonlóságot alig lehet felfedezni, és ha ezen a történeten agyalok, akkor az előző már eszembe se jut, mivel ez nem az. Kis híján semmi köze az első felálláshoz, de aki mind a kettőt olvasta, az ezt tudja is, és éppen ezek miatt egy ilyen kritikát nem tudok hova tenni.

Nevet - így a száznegyvenvalahányadik oldalnál - már fix, hogy nem fogok változtatni, szóval marad a Kate. A sakkfigurák csak néha kerülnek elő, szerintem az kibírható, de gondoltam már autómárkákra is (XD). William szerintem pont, hogy az előzőben volt sablon figura, és totálisan elnagyolt, Night pedig: nem hülye, csak azért mert eléggé öntörvényű még nem fog mindenáron Will tervei ellen ágálni, ha látja, hogy azok célravezetőek. Az ész nélküli pukkancsokat nem bírom... Kate múltja: belegondoltam már többször is abba, hogy nekem vajon milyen lett volna, ha tizenhárom évesen az történik velem, mint vele. Hát több, mint valószínű, hogy nekem is gyakran eszembe jutna, főleg, ha egy csapat pasival lennék körülvéve. Akik nem is emberek. Ami pedig a sírását illeti: nem szuperhősnek teremtettem, aki mindent kibír, és az ilyen dolgok meg se kottyannak neki. Ha valami felhozható ellene abban a világban, amibe csöppent az pusztán annyi, hogy ember. És igen, Kate a neve! XD

Ja, u.i.: az új fejezettel még sehol sem vagyok, és a Papír fecnik se halad egyelőre de rajta vagyok az ügyön! ^^

Bite me! ~ Harapj meg!

"Minden mese ugyanúgy kezdődik, s végződik: "Egyszer volt, hol nem volt... Boldogan éltek, amíg meg nem haltak." A történet kerek, a gyerekek élvezik, a felnőttek butaságnak, gyermetegnek tartják, egyszerű eszköznek tekintik az elaltatásra. Estéről estére ugyanaz megy.
De mi történik akkor, ha a mese valósággá válik, azok amikről eddig csak olvastunk, hirtelen megelevenednek, és már egyáltalán nem bízhatsz a "Boldogan éltek, amíg meg nem haltak" befejezésben, mert a mese írója nem Grimm, vagy babonás falusi nép. Ki segít, hogyha a három kívánság nem teljesülhet, ha a jó tündér csupán vágyálom, a sárkány karmai és agyarai viszont igaziak, a Kaszás nem kitaláció, jó és rossz között pedig elmosódik a határ.
Megbízol abban, akinek a puszta jelenléte is félelemmel tölt el, hidegsége a csontjaidig hatol, ám övé a hatalom, amely megvédhet, s ezért semmi mást nem kér, mint amit a legnehezebben tudsz megadni: bizalmat."

A történetet egyszer már megírtam, úgy 16-17 éves koromban (oké, most se vagyok sokkal idősebb...), és akkor úgy voltam vele, hogy na, igen, nagyon tuti, kész is. Ahogyan azt Móricka elképzelte.

Úgy egy évvel később megint elővettem a sztorit, amolyan nosztalgia gyanánt. Elolvastam, majd legszívesebben megnyúztam volna magamat, a gépet pedig ezzel a borzalommal együtt kidobtam volna az ablakon. Csakhogy a nyúzást nem éltem volna túl, a számítógép pedig nem egy olcsó mulatság, szóval maradtam az önkontrollnál, és az újratervezésnél.

Alig mertem elhinni, hogy tényleg elkövettem azokat bődületes hibákat, hát fogtam őket, és elkezdtem összeírni. A lista túl hosszúra nyúlt, és rá kellett jönnöm, hogy több a baklövés, mint az értékelhető rész, így nem maradt más hátra, mint a teljes tatarozás. Az eredeti történetben még voltak vámpírok - igen, a tipikus vámpírimádatos korszak, amikor a vérszívók olyan hú de menők -, holott, semmi pluszt nem adtak hozzá a történethez, ők is nyugodtan lehettek volna vérfarkasok, semmi nem változott volna tőle.

Igen, a farkasok... imádom őket! Pont ezért döntöttem úgy - a sok-sok vámpírközpontú sztori, könyv és fanfiction között -, hogy inkább a bundásokat helyezem a középpontba. Azonban ahogy belekezdtem az újraírásba a gondolataim elkalandoztak, s amíg az első három fejezet nagyjából megegyezik az eredeti verzió kezdésével, addig az azt követő részek... nos, mondjuk úgy, hogy nyomokban sem emlékeztetnek a nyers változatra. A karakterek jelleme nagyjából ugyanaz maradt, akiket az előzőfelállásban szinte csak említettem, azok nagyobb szerepet, kidolgozott múltat kaptak, és próbálok jobban odafigyelni a lélektanra is. Határozottan összeszedettebbnek érzem az első verzióhoz képest, habár attól eléggé távol áll.

A történet két oldalon is olvasható: AFS-en és Merengőn. Sajnos most kisebbfajta alkotói válságban szenvedek, pedig már nagyon szeretnék a történet végére érni, így a száznegyvenvalahányadik oldal tájékán. Attól viszont még több fejezet választ el.... Szóval marad a munka.:P

Szőrös szív és gyilkos elme

Nem, nem kezdek egy krimi írásába, és horrorra se készülök. Az előbbibe úgyis mindenképpen tennék romantikus szálat (annyi nőiség szorult belém), a másik műfajt pedig nem bírom. Illetve, én is tudok egy-két gusztustalanabb, ijesztőbb részt írni, de ha mástól olvasok, vagy filmben látom... brr, nem szeretem. Na, de nem erről akartam fecsegni.

Írásban van egy nagyon fontos alapelvem, őszintén szólva, ez az egyetlen szabályom, amit még nem szegtem meg valamilyen kifogás segítségével.:P Írásban nincs kegyelem! Ez nem azt jelenti, hogy mindenféle pszichopata futkározik a történeteimben, én magam vagyok az. XD Megpróbálok komoly lenni... Szóval...

Amikor írok, vagy csak tervezem, hogy belefogok egy újabb történetbe, fejezetbe, akkor próbálom összeegyeztetni a dolgokat. Fejezet esetében az előző részekkel, történetnél pedig az aktuális lelki világommal, illetve a tervezett sztori hangulatát a szereplők jellemével. Ez nagyon fontos, mert utána tudok csak jól operálni, nem pedig Frankeinstein módjára torzszülöttekkel kiszúrni az olvasók szemét, monitorját. És mi történik akkor, ha jól tudok operálni? Elszabadul a szadista felem. Szerintem nagyszerű mondás, hogy amibe nem halsz bele, az csak erősebbé tesz. Nagy igazság. És a szereplők is ilyenek, s mivel nem vagyok habcsókból, a szirupos történeteket meg alapból rühellem, ezért adok is nekik bőven túlélnivalót. Ami viszont engem is megvisel, az a szereplő-gyilkosság.

Nem ódzkodom tőle, sőt, a legtöbb írásomban legalább egy mellékszereplő (előfordul, hogy akár egy főszereplő is) meghal, de akkor is sajnálom szegényt, mert valahogy mindig sikerül az egyik kedvencemet kinyírnom. Most jogos a kérdés, hogy akkor minek ölöm meg, hogyha kedvenc. A válasz kissé bonyolult: a történettől függ, meg persze attól, hogy ez a karakter kivel milyen viszonyban volt, és a halála mibe taszíthatja azokat, akik közel álltak hozzá. Imádom az ilyesfajta lélekbúvárkodást, és kihívás, hogy kitaláljam, melyik szereplő, milyen reakciót mutat a jelleme alapján, mi az, ami az ő stílusához illik, és mi nem. Mint az életben.

Mostanában egyik történetemben se vagyok szereplő-gyilkosság közelében (MÉG), de ami késik, nem múlik, és bizony nem szoktam kegyelmezni. Csak utána pár napig depresszióban nézek a sztori címére, és gyászolom a karakter, de aztán írok tovább, mert az élet attól még nem áll meg, és az olvasók oldalán is már kráter tátong a kíváncsiságtól.:P

Gondolatok...

Szeretek írni, akár kézzel, akár gépelve. Jól esik szavak, mondatokat, kerek szövegeket alkotni, kifejezni magamat ilyen egyszerű, mégis hatásos módon, még ha hasonlít is a sima beszédhez. Élőszóban sose tudom olyan szépen megfogalmazni a mondandómat, mint szeretném, és ez olykor zavaró. Ahogyan az is, hogy úgy írok, mint a macskakaparás…

            Mostanában viszont nem megy – a rajzolással együtt. Ezt a naplófélét is csak azért pötyögöm, hogy abban a kellemes kis illúzióban ringathassam magamat, hogy alkotok valamit, nem pedig csak kihajítom az időt és az energiát az ablakon. Egyszerűen nem tudok ráhangolódni, nem érzem az ízét, nem hallom a dallamát – ezt akár vehetjük szó szerint is, mert hiába hallgatok különféle számokat, nem jön az ihlet -, nem fogom fel a suttogását, egyszerűen nem szól hozzám, csak hallgat, ül és néz, mintha arra várna, hogy én szóljak hozzá, amikor ez lehetetlen.

            Olyan, mintha élő, létező személyről beszélnék, igaz? Nos, akkor legyen nagy kezdőbetűvel: Ihlet. A múzsa olyan elcsépelt. Szóval, Ihlet a legszeszélyesebb alak, akivel valaha dolgom volt, még rajtam is túltesz. Hol úgy hadar, hogy megérik az ujjaim követni, s időben leütni a megfelelő billentyűket, hol pedig alig lehet belőle kihúzni egy fél mondatot, vagy szót, esetleg nevet. Néha szüntelenül a fülembe duruzsol, képeket villant fel előttem, de mindezt csupán a másodperc tört részére, aztán figyeli, hogyan indulnak be nálam az agykerekek, mint kap bele a kép villanásnyi gondolatfoszlánya a vasfogakba, s hajtja meg őket, hogy a leheletvékony anyag báli ruhává formálódjon.

            Máskor viszont szabálytalan időközönként, több-kevesebb napra eltűnik. Vagy hétre, legrosszabb esetben hónapra. Felém se néz, s az a kis szoba a fejemben - aminek a berendezését csupán egy egyszemélyes iskolapad, rajta egy laptop, mellette egy szék, s mindettől néhány méterre egy másik szék teszi ki –, üresen áll hosszú, hosszú ideig. Hiába nyitok be többször is, kémlelek be őt kutatva, nincs sehol. Ilyenkor pedig végtelenül hiányzik.

            Amint ismét felbukkan, nem ad magyarázatot, csupán kedvesen elmosolyodik, leül a magányosan álldogáló székre, ezzel egy időben én is helyet foglalok a gép mögött, és csak táncolunk a saját dallamunkra. Nem kérdezek semmit sem, néma fogja vagyok, odaadó rabszolgája, aki csak ír, néha felpillant rá, s reméli, hogy még sokáig vele lesz. Igen. Pusztán remélni tudom, hogy ha el is megy olykor-olykor, mindig visszatér hozzám, s meséli szívemnek kedves történeteit, bemutat újabb és újabb figuráknak, olyan világok vázlatos vonásait festi le elém, amikről addig nem is álmodtam, s néha, ha pihenni vágyom, megengedi a naiv, reményekkel teli álmodozást az igazi életről.

            Kegyetlen zsarnok, akivel nehéz együtt élni, nélküle viszont lehetetlen. Ha suttog, a gyengéd érzelmek szárnyra kapnak, ha kiált, s dühödten peregnek szavai, a harag emésztő lángjai csapnak fel, és ha pajkosan csillognak szemei, édes kacaj rebben tova a szobában. Nélküle képzeletem parttalan tenger csupán, ami a semmibe vész.

            Vele megismerhetem azt, akit sosem láttam, beleláthatok annak lelkébe, akivel sose beszéltem, tudhatom előre annak lépéseit, aki sose vezetett be terveibe, a világra hozhatom azt, aki sose létezett, de örökkön él. Lélegzik, alszik, iszik, eszik, hallgat, beszél, magába roskad, talpra áll, szenved, örül, őrlődik, sóvárog, s könnyek közt próbálja összetartani magát, ha valakitől örök búcsút vesz.

            Teremtés. Magadból egy darab. Belőlem egy darab. Neked egy darab. Emberek millióinak egy féltett, értékes kis darab magadból, amit védtelenül kiteszel a polcra, s áruba bocsátva reméled, hogy nem végzi méltatlanul. Óvod, véded, folytatod, vagy kerek egésszé neveled, mint egy gyereket, majd büszkén tekintesz rá, mert belőled van, általad lett.

            Ezért a büszke elégedettségért fest a festő, ragad vésőt és kalapácsot a szobrász, veti papírra gondolatait író és költő, foglalja hangjegyekbe lelkének muzsikáját a zenész, viszi vászonra, amit más megálmodott a rendező. Lehet, hogy nem lesz örök klasszis, lehet, hogy csupán pár évig emlegetik, de az alkotónak örök, s ha csak rövid időre is, de bizonyítható nyomot hagy maga után a világban.

A kezdet

Bevallom töredelmesen, gyűlöltem olvasni, az 50 oldalas kis irományokkal is szenvedtem, ha könyvet láttam, már menekültem. Aztán jött egy világsiker: J.K. Rowling Harry Potter sorozata. Természetesen először annál is csak fintorogtam, mégis megvették nekem az első részét. Untatott, nem tetszett, és az első 10 oldal után félre is tettem.

Aztán valahogy mégis megint a kezem ügyébe került, kiolvastam, és onnantól jött a megállíthatatlan lavina. Harry Pottert kivégeztem, rájöttem, hogy olvasni egyenesen fantasztikus, és szinte már faltam a regényeket! Étvágyamnak semmi sem szabott határt a pénztárcámon kívül...

Nem kellett sok hozzá, hogy az olvasottakat, nap közben látottakat elkezdjem továbbgondolni, más irányba vinni. Különböző dolgokat szőttem egy-egy mozzanatba, s fejben már egész anekdoták álltak össze. Ám az agy csodája, hogy nem csak sok dolgot tud befogadni, de legalább ugyanannyit el is felejt, ez pedig kezdett bosszantani, hát magamhoz ragadtam a billentyűzetet, és... semmi. Még el se kezdtem írni, már alkotói válságba csöppentem, igazán csodálatos.

Miután kilábaltam ebből a váratlan válságból sikerült egy kisebb trilógiát összedobnom, démonokkal, sárkányokkal, mágusokkal, ami lény csak eszembe jutott, azt egy helyre, egy környezetbe ágyaztam. Akkor éreztem rá arra is, hogy milyen fantasztikus érzés egy világot kitalálni, új személyeket létrehozni, irányítani valamit.

Ám az irányítás sem tartott sokáig. A szereplők megelevenedtek, személyiségük kiforrt, és már nem ők igazodtak hozzám, hanem én hozzájuk. Kénytelen voltam megtanulni, hogy az írásnak két oldala van: az író, és a karakterei. Ha jól kidolgozott a karakter, akkor ellenáll, irányít, és megoldást kínál fel a folytatásra. Ha megtanulsz kompromisszumokat kötni velük, akkor gördülékenyebb lesz az alkotás folyamata. Nem szépítek, borzasztóan fárasztó, és egyáltalán nem könnyű, de megéri vele szenvedni.
Így indultam el, bele a vaksötétbe, hogy több kisebb-nagyobb világból összetegyem a sajátomat.