Tükörszilánkok
Előszó
A
harmincas évei végén járó férfi lélekszakadva rohant a holdfényben. Egyetlen
esélye a túlélésre a kezében szorongatott tükördarab volt, ami egyben a vesztét
is okozta. Ellopta Takka város nagyhercegétől, ezzel a fejére hozta az Árnyakat,
a nagyherceg híres-hírhedt fejvadászait. Amptrèig jutott, a szomszédos faluig,
ahol zsákmányának többi darabja rejtőzött. Üldözői ezt tudták, már csak az volt
kérdéses, hogy a tolvaj is ezért választotta a falut, vagy csupán a
legközelebbi településig akart eljutni?
Lihegve fordult be az egyik agyagház
mellett, és az Amptrè határán álló templomromhoz igyekezett. Saska, az Árnyak
vezetője érezte a férfi félelmét, kesernyés íze a szájpadlására tapadt. A halál
fojtogatóan szoros öleléséből vajmi kevés kiút vezetett, ő pedig még annyit sem
szokott hagyni áldozatainak. Szórakoztak vele, olykor lemaradtak, hamis reményt
csepegtettek belé, hogy aztán a sarkában loholva összezúzzák.
Játszadozásuk azonban a végéhez
közeledett.
A tolvaj rátért a templomromhoz
vezető kurta útszakaszra, s ezzel megerősítette Saska gyanúját, valamint
aláírta a halálos ítéletét.
Az Árnyak látták, amint prédájuk átpréselte
magát a súlyos tölgyajtó szárnyai között.
– Segíts! Könyörgöm! – hallatszott a
kétségbeesett fohász.
– Djura! – mordult a vezető, amint a
férfi rimánkodásba fogott. Meg kellett akadályozniuk az idézést.
Egy sötét folt suhant el Saska mellett,
ennyit látott csupán leggyorsabb társából, aki habozás nélkül tette a dolgát. A
pillanat tört részébe került betörni az ajtót, s amikor a többi Árnnyal
átlépett a tölgyfa maradványain, az
enyveskezű bajkeverő már halott volt. Djura kardja állt ki szívéből, sötét vére
eláztatta piszkos vászoningét, arca fakó volt, beesett, szeme üvegesen meredt a
csillagos égre.
Az omladozó falak közt síri csend
honolt.
Saska
végigjáratta pillantását a mohával és futónövénnyel tarkított romokon. Az
áldozati oltár tűnt csak épnek, a kőpadokból alig maradt valami. Az oltár
mögötti hat méteres nőszobor arcát durván elcsúfították, egyik karja
hiányozott, s talán más építkezésekre hordtak belőle kisebb-nagyobb darabokat. Tiszteletet
parancsoló monstrum lehetett fénykorában.
Egy régi istennő, akitől elfordultak a
hívők.
– A tükördarab kiesett a kezéből –
jelentette Djura, a csapat egyetlen női tagja szolgálatkészen, majd az oltárra
mutatott. – Az alatt tűnt el.
A hét fejvadász az oltárhoz lépett,
hogy közös erővel arrébb mozdítsák a nehéz kőtömböt. Árnyak lévén erejük
meghaladta az egyszerű emberekét, így csekély erőfeszítés árán feltárták a
kamrát, amibe a tükördarab esett. Fajuk tulajdonságai lehetővé tették, hogy a
lenti vaksötét ellenére lássák, mit rejtett a verem. Egyikük szörnyülködve
hátrébb lépett.
– Az istenekre! – szisszent fel a
legmagasabb Árny.
– Sose láttam még ekkora tükröt… –
suttogta elhűlve Saska, és megdörzsölte tetovált karját. A bőrét díszítő minták
jelezték, hogy ő a vezér, ám ezek nem pusztán a rangját hirdették. Hatalmat
adtak neki. – Malmond, hozd fel az egyik darabját!
Malmond, aki elsőként lépett hátra,
halálra vált arccal nézett a másikra.
– Le nem megyek oda! – rázta hevesen
a fejét, és hogy nyomatékot adjon viszolygás szülte elhatározásának, még egy
lépést tett a kijárat felé. – Zárjuk vissza inkább!
– Mégis mit mondasz akkor majd a
nagyhercegnek? – szegezte neki a kérdést Djura. – Takka urának kell egy darab,
ha nélküle térünk vissza…
– Viszünk másik türökszilánkot! –
emelte fel hangját, s egyre kétségbeesettebbnek tűnt. – Ennek úgyis mindegy,
soha többé nem használják kapunak.
– Akkor miért rettegsz tőle,
Malmond? – A vezető szúrós pillantást vetett rá. Nem tűrte a gyávákat az Árnyak
között.
A megszólított óvatosan a kamrába
pillantott, majd borzongva egészen a halott tolvajig hátrált.
– Ti nem érzitek? Annak ereje, ki e
tükröt használta, még mindig perzsel. Holott ha akkor temették ide, mikor a
templomot lerombolták, már legalább száz éves! Ha egy tükröt összetörnek, elveszíti
erejét. Ez viszont még… él.
Mindannyian az ártalmatlannak tűnő
kisebb-nagyobb szilánkokra néztek. A hézagos mennyezeten át beragyogott a
negyedhold fénye, és megcsillant egy-két darabon.
Saska majd’ egy teljes percig meredt
a bűvös tárgyra, végül intett társainak. Segítségükkel visszacsúsztatták az
oltárt a helyére, aztán felnyalábolták a holttestet, s eltűntek Amptrèből,
mintha sose üldöztek volna egy tolvajt a falu poros utcáin.
*
A Puszta végtelen homoktengerének
hullámzó dűnéi sose élvezhették a csillagok társaságát, vagy a holdfény
ragyogását. Habár világos volt, napot
sehol sem lehetett látni az égbolton. Szél nem fújt, eső se esett,
növény nem sarjadt, állat se rejtőzött a durvaszemű homok alatt.
Csupán
egyetlen férfi ült törökülésben egy magasabb dűne tetején, s a tintafekete eget
fürkészte. Hosszú, díszesen hímzett mellénye szétterült körülötte, kezével
szórakozottan babrált inge fűzőjével. Lábfejét a homokba fúrta, így pusztán
bőrcsizmájának szára látszott ki. Az unalom régi ismerősként járta át
mozdulatait, fásultsága kiült arcára.
Pár perce foszlott szét a szabadságról
szövögetett reménye. Egy kis folt az égen, ennyi volt mindössze, ám hosszú
évtizedek óta az első.
Még ha a tolvaj méltatlan is lett
volna segítségére, kijuthatott volna. Így azonban az utolsó szilánk is a kamrába
veszett. Az Árnyak gyávasága megpecsételte sorsát.
A templom falai összedőlnek, a szobor
ráomlik az oltárra, és soha többé nem találnak le hozzá. Beleszületett ebbe a
sivár homokdűnés végtelenbe, és itt fog bolyongani magányosan, az
örökkévalóságig. Egyedül az övében hordott fegyverek lesznek a társasága,
amikkel még végezni sem tud magával. Átkozta halhatatlanságát.
