100. bejegyzés, egy újabb sztori prológusa...

Tükörszilánkok

Előszó

A harmincas évei végén járó férfi lélekszakadva rohant a holdfényben. Egyetlen esélye a túlélésre a kezében szorongatott tükördarab volt, ami egyben a vesztét is okozta. Ellopta Takka város nagyhercegétől, ezzel a fejére hozta az Árnyakat, a nagyherceg híres-hírhedt fejvadászait. Amptrèig jutott, a szomszédos faluig, ahol zsákmányának többi darabja rejtőzött. Üldözői ezt tudták, már csak az volt kérdéses, hogy a tolvaj is ezért választotta a falut, vagy csupán a legközelebbi településig akart eljutni?

            Lihegve fordult be az egyik agyagház mellett, és az Amptrè határán álló templomromhoz igyekezett. Saska, az Árnyak vezetője érezte a férfi félelmét, kesernyés íze a szájpadlására tapadt. A halál fojtogatóan szoros öleléséből vajmi kevés kiút vezetett, ő pedig még annyit sem szokott hagyni áldozatainak. Szórakoztak vele, olykor lemaradtak, hamis reményt csepegtettek belé, hogy aztán a sarkában loholva összezúzzák.

            Játszadozásuk azonban a végéhez közeledett.

            A tolvaj rátért a templomromhoz vezető kurta útszakaszra, s ezzel megerősítette Saska gyanúját, valamint aláírta a halálos ítéletét.

Az Árnyak látták, amint prédájuk átpréselte magát a súlyos tölgyajtó szárnyai között.

            – Segíts! Könyörgöm! – hallatszott a kétségbeesett fohász.

– Djura! – mordult a vezető, amint a férfi rimánkodásba fogott. Meg kellett akadályozniuk az idézést.

Egy sötét folt suhant el Saska mellett, ennyit látott csupán leggyorsabb társából, aki habozás nélkül tette a dolgát. A pillanat tört részébe került betörni az ajtót, s amikor a többi Árnnyal átlépett a tölgyfa  maradványain, az enyveskezű bajkeverő már halott volt. Djura kardja állt ki szívéből, sötét vére eláztatta piszkos vászoningét, arca fakó volt, beesett, szeme üvegesen meredt a csillagos égre.

Az omladozó falak közt síri csend honolt.

 Saska végigjáratta pillantását a mohával és futónövénnyel tarkított romokon. Az áldozati oltár tűnt csak épnek, a kőpadokból alig maradt valami. Az oltár mögötti hat méteres nőszobor arcát durván elcsúfították, egyik karja hiányozott, s talán más építkezésekre hordtak belőle kisebb-nagyobb darabokat. Tiszteletet parancsoló monstrum lehetett fénykorában.

Egy régi istennő, akitől elfordultak a hívők.

            – A tükördarab kiesett a kezéből – jelentette Djura, a csapat egyetlen női tagja szolgálatkészen, majd az oltárra mutatott. – Az alatt tűnt el.

            A hét fejvadász az oltárhoz lépett, hogy közös erővel arrébb mozdítsák a nehéz kőtömböt. Árnyak lévén erejük meghaladta az egyszerű emberekét, így csekély erőfeszítés árán feltárták a kamrát, amibe a tükördarab esett. Fajuk tulajdonságai lehetővé tették, hogy a lenti vaksötét ellenére lássák, mit rejtett a verem. Egyikük szörnyülködve hátrébb lépett.

            – Az istenekre! – szisszent fel a legmagasabb Árny.

            – Sose láttam még ekkora tükröt… – suttogta elhűlve Saska, és megdörzsölte tetovált karját. A bőrét díszítő minták jelezték, hogy ő a vezér, ám ezek nem pusztán a rangját hirdették. Hatalmat adtak neki. – Malmond, hozd fel az egyik darabját!

            Malmond, aki elsőként lépett hátra, halálra vált arccal nézett a másikra.

            – Le nem megyek oda! – rázta hevesen a fejét, és hogy nyomatékot adjon viszolygás szülte elhatározásának, még egy lépést tett a kijárat felé. – Zárjuk vissza inkább!

            – Mégis mit mondasz akkor majd a nagyhercegnek? – szegezte neki a kérdést Djura. – Takka urának kell egy darab, ha nélküle térünk vissza…

            – Viszünk másik türökszilánkot! – emelte fel hangját, s egyre kétségbeesettebbnek tűnt. – Ennek úgyis mindegy, soha többé nem használják kapunak.

            – Akkor miért rettegsz tőle, Malmond? – A vezető szúrós pillantást vetett rá. Nem tűrte a gyávákat az Árnyak között.

            A megszólított óvatosan a kamrába pillantott, majd borzongva egészen a halott tolvajig hátrált.

            – Ti nem érzitek? Annak ereje, ki e tükröt használta, még mindig perzsel. Holott ha akkor temették ide, mikor a templomot lerombolták, már legalább száz éves! Ha egy tükröt összetörnek, elveszíti erejét. Ez viszont még… él.

            Mindannyian az ártalmatlannak tűnő kisebb-nagyobb szilánkokra néztek. A hézagos mennyezeten át beragyogott a negyedhold fénye, és megcsillant egy-két darabon.

            Saska majd’ egy teljes percig meredt a bűvös tárgyra, végül intett társainak. Segítségükkel visszacsúsztatták az oltárt a helyére, aztán felnyalábolták a holttestet, s eltűntek Amptrèből, mintha sose üldöztek volna egy tolvajt a falu poros utcáin.

*

A Puszta végtelen homoktengerének hullámzó dűnéi sose élvezhették a csillagok társaságát, vagy a holdfény ragyogását. Habár világos volt, napot sehol sem lehetett látni az égbolton. Szél nem fújt, eső se esett, növény nem sarjadt, állat se rejtőzött a durvaszemű homok alatt.

           Csupán egyetlen férfi ült törökülésben egy magasabb dűne tetején, s a tintafekete eget fürkészte. Hosszú, díszesen hímzett mellénye szétterült körülötte, kezével szórakozottan babrált inge fűzőjével. Lábfejét a homokba fúrta, így pusztán bőrcsizmájának szára látszott ki. Az unalom régi ismerősként járta át mozdulatait, fásultsága kiült arcára.

Pár perce foszlott szét a szabadságról szövögetett reménye. Egy kis folt az égen, ennyi volt mindössze, ám hosszú évtizedek óta az első.

            Még ha a tolvaj méltatlan is lett volna segítségére, kijuthatott volna. Így azonban az utolsó szilánk is a kamrába veszett. Az Árnyak gyávasága megpecsételte sorsát.

A templom falai összedőlnek, a szobor ráomlik az oltárra, és soha többé nem találnak le hozzá. Beleszületett ebbe a sivár homokdűnés végtelenbe, és itt fog bolyongani magányosan, az örökkévalóságig. Egyedül az övében hordott fegyverek lesznek a társasága, amikkel még végezni sem tud magával. Átkozta halhatatlanságát.