Ebben a bejegyzésben kicsit elszakadok a blog eredeti témájától (én-írás-nyöszörgéseim-agymenéseim), és megosztom veletek a tegnapi napom egy szeletét. Izgalmas, ugye? Végre nem arról írok, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, amiért még mindig nem írtam meg a folytatást.
Az elmúlt években sokat hallottunk a globális felmelegedésről, öko-katasztrófákról és apokaliptikus jóslatokról, háborúról, elfajzott fiatalságról, káoszról és hasonló finomságokról. Már felsorolva is elmegy az ember életkedve, csoda, hogy újabban olyan sok az öngyilkos? A zöldek egyik vesszőparipája az édesvízkészlet fogyása, gyalázatos pazarlása. Az erre vonatkozó jövendőmondások is körülbelül olyan szívderítőek, mint 2012 december 21.
Mint minden gyarló, halandó ember én is úgy vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy addig nem érdekelnek, amíg személyesen nem válok érintetté (sajnálkozok egy-két óráig, és ennyi). Csakhogy, amikor egy fárasztó nap után, amit konditermes edzéssel koronázol meg, hogy végtagfájdalmaidat a csúcsra repítsd, olyan szinteket elérve, amiről a legtöbb mazochista csak álmodhat, arra érsz haza izzadtan és verejtéktől bűzösen, hogy nincs víz... akkor egy leheletnyit kiborulsz. (Ahhoz már hozzászoktam, hogy a fürdőben egyszerűen meghalt az egy szem lámpa, és gyakorlatilag menthetetlen, de hogy már víz se legyen...)
Nem elég, hogy a szagodtól egy egész bokorsor hullatta le drámai sebességgel a leveleit, hogy egy homeless már dezodorral kínált - költői túlzásba estem, ennyire azért nem volt vészes a helyzet, de annak éreztem -, a megváltó zuhanyról is lemondhattam. A konyhában épphogy csorgott valami a csapból, a zuhanyrózsa előbb köhögött volna fel homokot, mint vizet, és a WC... ó, az istenadta WC! Tartályos. Ami annyit tesz, hogy abban még volt víz, hála annak, hogy három lakótársam plusz én az egész délutánt házon kívül töltöttük. Pechünkre egyikünk sem fiú, hogy egy palackkal tudjunk segíteni a szükségleteinken.
Elárulom, hogy annál aligha van kínosabb, amikor a megsemmisülés határán, síri hangon kiszólsz a sloziról, hogy elfogyott a tartályból a víz. A drága víz! (szó szerint és átvitt értelemben is drága.)
Ha valami természetessé válik, hogy van, nem tűnik fel, mennyire szükséges. Ha viszont egyszer csak eltűnik, mint fing a szélben - hogy
A remény rabjaiból idézzem a börtönigazgatót -, akkor hirtelen jobban kell, mint azt hitted. (Mert a csőrepedést senki sem tudja előre megjósolni, és így az egész házban víztelenné váltak a lakások.)
Vonatkoztassunk el a mellékhelyiségtől. Nem tudsz főzni (teát, levest, bármit, amihez egy kis csapvíz is kell), kezet/fogat/hajat/arcot mosni, zuhanyozni, mosogatni, mosni, felmosni, takarítani, szobanövényt locsolni, cipőt pucolni - maximum a nyáladdal.
A hatóságok javára legyen írva, hogy még éjjel intézkedtek, így reggel már folyt is a koszos, barna víz a csapból. Nem kellett sok hozzá, hamar kiürült a rendszerből, és minden visszatért a megszokott kerékvágásba. (És már egyikünk sem bűzlik.)
Hogy mi a tanulság? Sose lehetünk elég felkészültek; minél nagyobb tartály van a WC-hez annál jobb; meg kell becsülnünk azokat, akik a piszkos munkát végzik; olyan mellé kell költözni, aki kútból merít vizet; és mindenekelőtt: óvni kell a környezetet, mert tényleg nem vehetjük biztosra, hogy amit úgy megszoktunk és annyira természetesnek, magától értetődőnek veszünk, az örökké az is marad.
U.i.: Ha ezek után valamelyik sztorimban előfordulna ilyesmi, ne vegyétek kamunak, TÉNYLEG MEGTÖRTÉNT! Az íróknak szükségük van a valóságra és az abban zajló eseményekre ahhoz, hogy ők maguk valami mesebelit, fantasztikusat tudjanak alkotni. Vagy éppen kegyetlenül realisztikusat.
