Az elmúlt 4-5 évem

Üdv Néked, még erre tévedő! Zaku vagyok, más platformon fellelhetsz még mint Shaku, Zakuro... több nevem talán nincs. Civilben: Zsuzsi.

Hosszú évekig az írással foglalkoztam, kreativitásom kiélésének lételeme a karakter- és világalkotás, mindezt együtt pedig megtaláltam a szerepjátékban, azon belül is a fórum alapúban. Aki nem ismerné, annak röviden, lesarkítva körülírom: interaktív történetmesélés több userrel együtt. (Ennél persze sokkal rétegeltebb és összetettebb a dolog, de a nagyon veleje ez.) Na már most: ez a hobbi megragadott, hogy kíméletet nem ismerve kisajátítsa a figyelmem, minden kreativitásom. Imádtam!

Szerepjátékos pályafutásom viszont februárral befejeződött: az oldalt, amelynek alapítói közé tartoztam, bezártuk - 6. évét taposta a drága, igazán szép pályát tudhatott maga mögött. Rengeteget kaptam ettől az élménytől, sokat tapasztaltam, sok embert megismertem, önmagamról is több mindent tudtam meg.

Közben elvégeztem az egyetemet, munkába álltam (rettenet unalmas és monoton irodai munka...), önfenntartok. Felnőtt lettem. Ez most esett le, ahogy mindezt leírtam, mert egyébiránt a hétköznapokban mindezt messze nem így élem meg. Tényleg nincs ebben semmi extra legfeljebb az a fantasztikum, hogy önálló, független emberi lénnyé váltam. Bizarr.

De nem ez a lényeg!

Az elmúlt évek hobbija kielégítette írási hajlamaimat, a közösséghez tartozás igényét, a másokkal közös hobbi öröme utáni vágyta. Nincs bennem megbánás az oldal bezárását illetően, okos és jó döntés volt, erről nem fog megváltozni a véleményem. Ugyanakkor érzem a hiányt, az űrt, amit hagyott. Drámaian hangzik gondolom, holott távol álljon tőlem, hogy felnagyítsam. Puszta tény, hogy a felszabadult kreatív energiáim céltalanul tengnek-lengnek bennem. Gondolkodok a korábbi elfoglaltságaimhoz való visszatérésen (írás, rajz), ám valahányszor ez felmerült bennem komolyabban, egy magányos kép jelent meg előttem. Az írás elszigetelt folyamat, nincs meg benne az a fajta interakció, amit a szerepjátéktól az elmúlt években megszoktam. Persze, ott vannak a vélemények, a kritikák, a reakciók, de más.

Képtelen vagyok a félbehagyott munkáimhoz visszatérni. Legalábbis a jelenben abszolút így érzem, aztán ki tudja, mit hoz a jövő...

Az biztos, hogy ez így nem mehet tovább, mert a világon semmiről és semmit sem írok. Nincsen fix elképzelésem, egyelőre megpróbálok visszatalálni az íráshoz, ha csak olyan kicsi mértékben is, hogy ide kiöntöm kacskaringós gondolataimat. Meglátjuk, mennyire járok sikerrel.

Rajongásom legújabb tárgya

A bejegyzéscím magáért beszél. XD Annyira... áhh, nagyon királynak ígérkezik! *_* (A zenébe külön is beleszerettem.)

Depi

Elkövettem azt, amit nem hittem, hogy el fogok követni még a nyár előtt: ÍRTAM! Rossz hír, hogy nem a Harapj meg! II. folytatását, ahhoz nem volt erőm, ráadásul bármennyire is ciki, azt nekem is nagyjából újra kell olvasni és összerántani a vázlatot. Enélkül nem merek újabb fejezettel előállni, mert az felérne egy öngyilkos merénylettel.

Amivel terrorizálom az olvasóközönséget, az a White Balloons... hát nem folytatása, mert nem kronologikus a történet. Nevezzük résznek. Most jött el az első olyan esemény, ami időrendben nem a korábbi után játszódik időben. (Egyszer majd ha már nagyon kaotikus lesz a kis novellafüzér, összerittyentek egy időrendet.)

A frisset pedig ITT lelitek. Nem egy vidám kacarászós rész lett, sőt! Szóval aki fel szeretne dobódni, annak ezt nem ajánlom.

Egy OFF cameo

Tudom, hogy több mint fél éve nem írtam semmit, ez a bejegyzés sem egy biztos visszatérés előjele, egyszerűen csak kikívánkozik. *kis hülye, azt hiszi, még bárki visszanéz ide...*

Rossz májam táplálékát ezúttal egy ínycsiklandó fülszöveg adja. Esküszöm, gyöngyszem! Természetesen romantikus-erotikus és rettenetesen nagy újdonságokat ígér, nem is értem, miért nem rohantam még megvenni!

Az áldozatom analizáltam ezúttal J. Kenner: Forró rabsága. Igen, én is érzem dübörögni az eredetiséget, a mindent elsöprő szenvedélyt és az író-díjak hadát a cím mögött. Na, de lássuk:

"Egy férfi, aki mások szenvedélyével játszik. - ne már, én azt hittem, a sajátjával... :(
Egy nő, aki belemegy a játékba, de nagy árat kér érte. - let's play a love game... vagy inkább Game of Thrones, a következőket olvasva.
Damien Stark sportolóból lett milliárdos, akinek nem sokan mernek nemet mondani. - hogyan mernének? visszamorog, hogy "közeleg a tél" és vége a dalnak, de azzal is leverne minden ellenállást, ha magára öltené a robotszerkóját, ha már milliárdos.
Nikki Fairchild az egyetlen nő, aki felkorbácsolja a szenvedélyét. - természetesen, mert aki szeret játszani másokkal (vagy a Másokkal, kac-kac), annak az egész univerzum csak EGYETLEN nőt teremtett, akire gerjed. Annyira eredeti.
Milyen titkokat rejteget Niki, az egykori szépségkirálynő? - csak nem megbundázta a szépségversenyt? :O
És milyen démonok üldözök Starkot? - a Mások. Meg mindenki, aki a megmaradt Starkokra vadászik.
Ki bírja tovább ezt a kíméletlen játékot?" - biztos, hogy csak a legkitartóbb és mazochistább olvasó, aki életében először vesz a kezébe erotikus-romantikus-nagyoneredeti történettel operáló könyvet.

Sportolóból lett milliárdos, szépségkirálynő, szex. Na vajon mi lesz ebből? Ötletem sincs. XD

Bowden-próba no. 2

Korábban már írtam Oliver Bowden "fantasztikus" játékadaptációjáról, az Assassin's Creed megírásáról, ami nálam annyi sikert könyvelhetett el, hogy szinte megfogadtam, Bowden úrból és az ő munkásságából többet nem kérek.

Elképzelhető, hogy ez változni fog...

A játék ugyan átment egy erőteljes franchise-ba a III. résszel, amiben - nagy bánatomra - a fő karakter, Connor, Ezio nyomába se ér (ugráltatható bábnak tűnt, sehol se volt a korábbi karizmatikus vezéregyéniségekhez képest). Az amerikai függetlenségi háborúba kalauzolt minket a játék, ám a technikai dolgok, a fára mászás, erdőben rejtőzködés, vadászat, új kombinációk, mozgás sokkal jobban felvillanyozott, mint az események, ami kínos. A legnagyobb "pofon" már a játék első negyedében megérkezett: főszereplő orgyilkosunk apja Templomos, az ellenség sorait gyarapítja, ráadásul mire Connor felnőtt, ő lett a Nagymester. És nagyjából ez volt minden áll-letevés kiváltója.

Ahol a Nagymester - Haytham Kenway - felbukkant és interakcióba kerültünk vele, azok bizonyultak a legjobb részeknek, amiből azt vontam le magamnak, hogy bizony a drága Templomos apuci is köröket ver rá kicsi fiára karakterügyileg.

A kérdés: hogyan került egy kiemelkedő orgyilkosokkal büszkélkedő vérvonalba Templomos?

A széria legújabb, IV. része, a Black Flag Connor nagyapját helyezi középpontba és a kalózok aranykorába vezet minket, az előzetes alapján ez jóval ígéretesebbnek tűnik, mint a korábbi rész, s Edwarddal lezárul a Kenway család története, magyarázatot azonban úgy látszik ez se ad majd arra, hogyan került később fia, Haytham az ellenség soraiba.

Erre Bowdentől kapunk választ, s pontosan ezért szúrt szemet az Assassin's Creed: Árulás. (Bár a borító becsapós, azon Connor van.)

"Kiváló kardforgató vagyok, arra születtem, hogy osszam a halált. Örömet ugyan nem lelek benne, viszont igen jól csinálom."
London, 1735. Haytham Kenwayt azóta vívásra tanították, amióta csak elbírta a kardot. Amikor fegyveresek rontanak a családi otthonra, hogy meggyilkolják apját és elrabolják nővérét, a gyermek, anyja védelmében, végez az egyik támadóval.
A magára maradt fiút, akit bosszúvágy emészt, titokzatos mentor veszi magához, és kíméletlen gyilkost farag belőle, hogy felhasználhassa saját céljaira. Küldetései során Haytham nem bízhat senkiben, és mindent meg kell kérdőjeleznie, amiben valaha is hitt.
Az összeesküvések és árulások kibogozhatatlan szövevénye magával rántja Haythamet az orgyilkosok és a templomosok évszázados harcába. Talán nem is azt az utat járja, amelyet apja, Edward szánt neki?

Bowden az Assassin's Creed Reneszánsz után most először töltött el reménnyel! Olyan történettel áll elő, ami illeszkedik a játékok sorába, mégis pluszt ad, csemege lehet a játék szerelmeseinek és azoknak is, akik még az életben nem találkoztak vele (hol éltek azok? súlyos hiba, pótolni tessék!!!)

Egyrészt láthatjuk a hajdani kalózkapitány Edwardot jómódú angolként, családapaként - amire a játékban aligha lesz majd példa -, másrészt Haytham gyerekkora! Az az ember egy hatalmas kérdőjel volt a III. részben, kismilliószor több izgalmat és lehetőséget rejtett, mint Connor, így mikor az ő irányításáról lemondva a fiát kaptam meg fő-főnek eléggé elkámpicsorodtam. Kis szerencsével viszont ez a könyv magyarázatot ad minden kérdésre, és uram bocsá', talán Bowden is fejlődött annyit, hogy ne tépjem a hajam a fogalmazástól..... Bár, volt rá lehetőségem, hogy beleolvassak az első húsz oldalba, azt pedig semmit sem változott, hogy a tekintetek ilyen-olyan mosollyá válhatnak. Vesszőparipám, hiába.

Reménykedve állok az Áruláshoz, a témája miatt is sokkal ígéretesebbnek tűnik a korábbi regényeknél, így ha a stílus nem is változott, talán a tartalom kárpótolhat. Csak egyszer jussak hozzá és legyen időm elolvasni... Addig meg: Black Flag és kalózok!

(Kalózkapitány orgyilkos öcsém! Ha nem veri kenterbe Connort sírva fakadok...)