Ahogyan nem megy

Még anno nyár elején jelentkeztem a Merengőn egy kihívásra/versenyre, kinek hogyan tetszik. Itt megadtak bizonyos kötelező elemeket, amiket be kell építeni a minimum tízezer szavas történetbe, amitől eleinte féltem, de aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan nehéz. A dolgot ott szúrtam el, hogy részletes vázlatot készítettem. Pedig igazán megtanulhattam volna már korábbi esetekből, hogy nem szabad vázlatot írnom! Miért?

Az ok egyszerű. Ha egyszer már megírtam valamit, azzal többet nem foglalkozok, mert habár csak sablonosan és nagy vonalakban, de akkor is megírtam a történetet, a csattanókat, és onnantól kezdve nem tud lekötni az események részletes kibontása, mert pontosan tudom, hogy mi lesz a vége.
A történet elveszíti minden varázsát, én pedig lustán bámulok a vázlatra, elkönyvelem magamban, hogy megírtam, de mégsem.
A kihívásra szánt első sztori is erre a sorsa jutott: túlvázlatoltam. (Ettől függetlenül, lehet, hogy valamikor még előveszem, és másképp, máshogy megírom.) Ez volt valamikor július elején-közepén, azt hiszem.

Ezt követően jött több hetes semmittevés írás terén. A ház körül voltak tennivalók, valami mindig közbejött, nem volt időm, energiám írni, a napok pedig csak úgy zúztak el mellettem. Augusztus elején kezdtem pánikba esni. Na jó, nem, de eléggé megijedtem. Aztán, dátumra pontosan augusztus tizedikén valami beütött, aminek pofonegyszerű előzményei voltak: egy potyaút Kaposvárra, találkozás egy hónapok óta nem látott baráttal és néhány új dal, plusz egy film, az agyam pedig belendült tizedikén.

Semmim nem volt. De szó szerint! Se karakterek, se jelenetek, se helyszínek, se semmi, csak a hangulat, néhány halvány kép a fejemben, valamint a késztetés az ujjaimban, hogy írjak. Aztán a hangulat hozta magával a környezetet, a hozzá illő épületekkel, utcákkal, szereplőkkel... történet azonban semmi. Nem viccelek, elkezdtem úgy leírni az első jelenetet, hogy dunsztom nem volt arról, hogy mi a fene fog ebből az egészből kisülni.
Általában legalább a karakterek neveit, külső jellemzőit, vagy szokásait leírom előre, itt azonban még ez sem volt. Vakon írtam, aztán az első fejezet végén azon kaptam magam, hogy már jóval több szónál tartok, mint annál a történetnél, amit előre megírtam vázlat formájában. Nem agyaltam többet, maradtam a másodjára felsejlett sztorinál.

Jelenlegi állás szerint a történet és a vázlat együtt készül, utóbbit csak azért írom, nehogy megfeledkezzek arról, amit már leírtam, és a későbbiekben fontos lehet. A kötelező elemek tökéletesen idomulnak az eseményekhez, lassan a miértekre is megtalálom a választ, a záró mozzanat is elkészült fejben, de még nem tudom pontosan, hogyan jutok el odáig. Olyan szereplők bukkannak fel, akiket nem terveztem, de mégis mindegyiknek megvan a maga jelentősége, csak azt nem tudom még, hogy a végén mi lesz velük. Egy biztos: nem mindenki fogja túlélni. *gonosz kacaj*

Eddig úgy vagyok vele, hogy tetszik, amit összehoztam, izgalommal írok minden újabb bekezdést, és kíváncsi vagyok, hogy mi vár rám és a karaktereimre a következő mondat után. Kicsit olyan, mintha nem is én írnám, hanem a történet magát mesélné el. Picit ijesztő, mert félek, hogy logikai hibákat vétek, elsiklok fontos dolgok fölött, vagy olyan szálak maradnak elvarratlanok, amiknek nem kéne annak lenniük. De igyekszem odafigyelni, másokkal is ellenőriztetek - több szem többet lát -, így talán sikerül igényes munkát kiadni a kezeim közül.

Nos, majd elválik, ha előbb nem, akkor a kihívás végén. :)

Az egyik ihlető.