2011. október 6., csütörtök

Kincs ha nincs

Ebben a bejegyzésben kicsit elszakadok a blog eredeti témájától (én-írás-nyöszörgéseim-agymenéseim), és megosztom veletek a tegnapi napom egy szeletét. Izgalmas, ugye? Végre nem arról írok, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, amiért még mindig nem írtam meg a folytatást.

Az elmúlt években sokat hallottunk a globális felmelegedésről, öko-katasztrófákról és apokaliptikus jóslatokról, háborúról, elfajzott fiatalságról, káoszról és hasonló finomságokról. Már felsorolva is elmegy az ember életkedve, csoda, hogy újabban olyan sok az öngyilkos? A zöldek egyik vesszőparipája az édesvízkészlet fogyása, gyalázatos pazarlása. Az erre vonatkozó jövendőmondások is körülbelül olyan szívderítőek, mint 2012 december 21.

Mint minden gyarló, halandó ember én is úgy vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy addig nem érdekelnek, amíg személyesen nem válok érintetté (sajnálkozok egy-két óráig, és ennyi). Csakhogy, amikor egy fárasztó nap után, amit konditermes edzéssel koronázol meg, hogy végtagfájdalmaidat a csúcsra repítsd, olyan szinteket elérve, amiről a legtöbb mazochista csak álmodhat, arra érsz haza izzadtan és verejtéktől bűzösen, hogy nincs víz... akkor egy leheletnyit kiborulsz. (Ahhoz már hozzászoktam, hogy a fürdőben egyszerűen meghalt az egy szem lámpa, és gyakorlatilag menthetetlen, de hogy már víz se legyen...)

Nem elég, hogy a szagodtól egy egész bokorsor hullatta le drámai sebességgel a leveleit, hogy egy homeless már dezodorral kínált - költői túlzásba estem, ennyire azért nem volt vészes a helyzet, de annak éreztem -, a megváltó zuhanyról is lemondhattam. A konyhában épphogy csorgott valami a csapból, a zuhanyrózsa előbb köhögött volna fel homokot, mint vizet, és a WC... ó, az istenadta WC! Tartályos. Ami annyit tesz, hogy abban még volt víz, hála annak, hogy három lakótársam plusz én az egész délutánt házon kívül töltöttük. Pechünkre egyikünk sem fiú, hogy egy palackkal tudjunk segíteni a szükségleteinken.

Elárulom, hogy annál aligha van kínosabb, amikor a megsemmisülés határán, síri hangon kiszólsz a sloziról, hogy elfogyott a tartályból a víz. A drága víz! (szó szerint és átvitt értelemben is drága.)

Ha valami természetessé válik, hogy van, nem tűnik fel, mennyire szükséges. Ha viszont egyszer csak eltűnik, mint fing a szélben - hogy A remény rabjaiból idézzem a börtönigazgatót -, akkor hirtelen jobban kell, mint azt hitted. (Mert a csőrepedést senki sem tudja előre megjósolni, és így az egész házban víztelenné váltak a lakások.)

Vonatkoztassunk el a mellékhelyiségtől. Nem tudsz főzni (teát, levest, bármit, amihez egy kis csapvíz is kell), kezet/fogat/hajat/arcot mosni, zuhanyozni, mosogatni, mosni, felmosni, takarítani, szobanövényt locsolni, cipőt pucolni - maximum a nyáladdal.

A hatóságok javára legyen írva, hogy még éjjel intézkedtek, így reggel már folyt is a koszos, barna víz a csapból. Nem kellett sok hozzá, hamar kiürült a rendszerből, és minden visszatért a megszokott kerékvágásba. (És már egyikünk sem bűzlik.)

Hogy mi a tanulság? Sose lehetünk elég felkészültek; minél nagyobb tartály van a WC-hez annál jobb; meg kell becsülnünk azokat, akik a piszkos munkát végzik; olyan mellé kell költözni, aki kútból merít vizet; és mindenekelőtt: óvni kell a környezetet, mert tényleg nem vehetjük biztosra, hogy amit úgy megszoktunk és annyira természetesnek, magától értetődőnek veszünk, az örökké az is marad.

U.i.: Ha ezek után valamelyik sztorimban előfordulna ilyesmi, ne vegyétek kamunak, TÉNYLEG MEGTÖRTÉNT! Az íróknak szükségük van a valóságra és az abban zajló eseményekre ahhoz, hogy ők maguk valami mesebelit, fantasztikusat tudjanak alkotni. Vagy éppen kegyetlenül realisztikusat.

2011. október 1., szombat

Emlékszel még?

Ma volt szerencsém a villódzó dobozban - alias TV - meglesni a Pirosszkát. Fájt. Elfáradtam tőle, és úgy éreztem, hogy szükségem van egy-két klasszikusra. Elismerem, az új rajz- és animációs filmek között is vannak jók (Aranyhaj, Kung-fu panda... és nagyjából ennyi), de a régiek azért nem véletlenül kapták az Oscar-díjakat, elismeréseket. Tudhattak valamit, hogyha kicsiket, nagyokat egyaránt lekötöttek.

Összeszedtem hát néhány betétdalt, amik a kedvenceim közé tartoznak, kis nosztalgia, gyerekkor, meg különben is: jók! :D









2011. szeptember 30., péntek

Hullámvasút

Ritkán járok vidámparkba, egyrészt mert drága, másrészt, mert az olyan őrületesen klassz dolgokra, mint  a hullámvasút, vagy az XXL senki nem mer felülni velem. (Na, nem azért, mert rosszul lennék, hanem mert nem szeretik. Igen, félnek...) Pedig rettenetesen szórakoztató, különösen az, amikor észveszejtő magasságokba kapaszkodik veled a hullámvasút, hogy utána majdhogynem szabadesésben csusszanj alá a meredek lejtőnek.

A helyzet már kevésbé ilyen vérpezsdítő, hogyha képletesen értelmezzük ezt a remek adrenalinbombát, és a saját életünkre vetítjük. Helyzetemben az alkotói folyamatra. Jelentem alássan, amitől rettegtem, bekövetkezett: a farkasaim kivették az őszi szabadságot, ráadásul határozatlan időre. Összepakoltak, és gurulós kis bőröndjeikkel kizörögtek pár napja a fejemből, egy rakás, homályos képfoszlányt hagyva maguk után. Ezek pont elegek ahhoz, hogy fantáziáljak, de kevesek, hogy érdemit alkossak belőlük.

Mi következik mindebből? Egyszerű: valószínűleg többet fogom frissíteni a blogot (nyafogás várható a közeljövőben, az érzelmileg sérültek ritkábban látogassanak), és más történetek felé kacsintgatok. Esetleg újba kezdek, ami akkor jó a kedves Olvasóknak, valamint nekem, ha rövid novelláról van szó. Hosszabb mű esetében jön a rémálom, amit nem lehet kikerülni: egy idő után félbehagyom, majd lehet várni, várni, váááááárni, hogy mikor folytatom. Ha folytatom.

Elképzelhető, hogy kicsit visszatérek a rajzoláshoz - ott is van pár félbemaradt művem, milyen meglepő -, aztán ki tudja, hátha közben visszatér a szadista falkám. (Egyébként annyira jellemző, hogy akkor lépnek le, amikor éppen új szereplőt vezettem be...)

2011. szeptember 27., kedd

Bite me! 24. fejezet

Azoknak szirénázok most, akik csak AFS-en követik a történetet: az oldal napok óta nincs jóban velem, valamiért sose hagyja, ha beszúrjam a szöveget és feltöltsem, pedig idestova öt napja elkészültem a 24. fejezettel. Azóta erőteljesen próbálom oda is felpakolni, mint azt a mellékelt ábra is mutatja: sikertelenül.

Mivel én olyan jótétlélek vagyok, hogy nem szeretném, hogyha bárki is emiatt lemaradna (olyan, aki a blogot is kukkolja - aki nem, az értelem szerűen erről nem nagyon informálódhat...), adok egy linket, ahol el tudjátok olvasni a fejezetet, a előzőekkel együtt.
http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=83480 Katt az utolsó fejezet címére, és már olvashatsz is! :) Ha pedig már arra jársz, véleményt is írhatsz, a kritika ugyanis nem regisztrációhoz kötött.

Egyelőre ennyi voltam, a következő fejezet készülget - sajnos mostanában egyetem-ügyileg eléggé elhavazódtam -, amint meglesz, sikítok. Az előbb említett okból kifolyólag a blogot sem tudom olyan sűrűn frissíteni, mint szeretném, de minden tőlem telhetőt megteszek! :)

2011. szeptember 25., vasárnap

Szavazás (XIV.)

Nos, ennek is a végére értünk, köszönöm, hogy szavaztatok, és hogy ismét rekordot döntöttetek! :) Összesen harmincöt szavazat érkezett!

Mit gondolsz a szereplőhalálról?

Nem szeretem.
  9 (26%)
Fölösleges a legtöbbször.
  0 (0%)
Értelmetlen.
  0 (0%)
Van, ahol kell.
  15 (44%)
Nyomasztó lesz tőle a sztori.
  2 (5%)
Életszagúbb vele a történet.
  5 (14%)
A minimum, hogy valaki meghal!
  2 (5%)
Pusztuljon a férgese!
  1 (2%)
Az a legjobb, ha senki nem éli túl.
  0 (0%)