Hullámvasút

Ritkán járok vidámparkba, egyrészt mert drága, másrészt, mert az olyan őrületesen klassz dolgokra, mint  a hullámvasút, vagy az XXL senki nem mer felülni velem. (Na, nem azért, mert rosszul lennék, hanem mert nem szeretik. Igen, félnek...) Pedig rettenetesen szórakoztató, különösen az, amikor észveszejtő magasságokba kapaszkodik veled a hullámvasút, hogy utána majdhogynem szabadesésben csusszanj alá a meredek lejtőnek.

A helyzet már kevésbé ilyen vérpezsdítő, hogyha képletesen értelmezzük ezt a remek adrenalinbombát, és a saját életünkre vetítjük. Helyzetemben az alkotói folyamatra. Jelentem alássan, amitől rettegtem, bekövetkezett: a farkasaim kivették az őszi szabadságot, ráadásul határozatlan időre. Összepakoltak, és gurulós kis bőröndjeikkel kizörögtek pár napja a fejemből, egy rakás, homályos képfoszlányt hagyva maguk után. Ezek pont elegek ahhoz, hogy fantáziáljak, de kevesek, hogy érdemit alkossak belőlük.

Mi következik mindebből? Egyszerű: valószínűleg többet fogom frissíteni a blogot (nyafogás várható a közeljövőben, az érzelmileg sérültek ritkábban látogassanak), és más történetek felé kacsintgatok. Esetleg újba kezdek, ami akkor jó a kedves Olvasóknak, valamint nekem, ha rövid novelláról van szó. Hosszabb mű esetében jön a rémálom, amit nem lehet kikerülni: egy idő után félbehagyom, majd lehet várni, várni, váááááárni, hogy mikor folytatom. Ha folytatom.

Elképzelhető, hogy kicsit visszatérek a rajzoláshoz - ott is van pár félbemaradt művem, milyen meglepő -, aztán ki tudja, hátha közben visszatér a szadista falkám. (Egyébként annyira jellemző, hogy akkor lépnek le, amikor éppen új szereplőt vezettem be...)