Szavazás V.

Ezen is túl vagyunk. :) A kérdés az volt, hogy milyen műfajban/témában olvasol szívesen?
Az eredmény:
1. Fantasy
2. Romantikus
3. Akció/Kaland
4. Horror, dráma, humor, igaz történet
Köszönöm, hogy szavaztatok! :D

Agyrém

Kezdem úgy érezni, hogy valóban becsavarodtam. Lehet, hogy megártott a nyár. Vagy talán a nyakamba szakadt szabadság, tényleg nem tudom. Miért mondom ezt?

Semmi különösebb oka nincs, csupán annyi, hogy hány olyan épeszűt ismertek, aki egy alkotói válság kellős közepén írói kihívásra jelentkezik első felindulásból? Nem sokat, ugye? Én se. Mégis ezt tettem. Őrültnek, vagy nem teljesen komplettnek tartotok? Remek, legalább egyetértünk! :D

A kihívás a Merengőn belül történik, bővebb információ: ITT.

Remélem tudjátok, hogy ez mit jelent! Újabb történetet, és a félbehagyottak további félbehagyását! Bocsánat mindenkitől! Remélem egyszer megváltást nyerek! :)

Sírás-rívás

Mondanám, hogy "ha a szenvedés fájna..." de a szenvedés tényleg fáj. Igen, továbbra sem megy az írás. Pár napja nekiültem egy kis novellának, hátha az valamelyest visszarángat, de nagyon eltolódtak bennem a dolgok. Lefagytam, olyan, mint, amikor állsz egy hatalmas, több négyzetméteres, hófehér vászon előtt. Azt festhetsz rá, amit csak akarsz, a technikában sincs kikötés, bármit használhatsz, te viszont csak állsz, és nézel előre meredten. Körülötted ott hever egy rakás ecset, megbontatlan festékes tubusok, csak arra várnak, hogy színt vigyenek az életedbe, neked azonban már az ecset gondolatátót is görcsbe rándul a gyomrod.

Aztán rászánod magad, kikeversz egy színt, egy ismerőset, megszokottat, aminek a segítségével majd biztos talajon mozoghatsz. Ám amint az ecset vásznat ér, és elkezdesz alkotni, érzed, hogy ez nem az, amit akartál. Mintha minden vonal az ellenséged lenne, mindegyikben találsz kivetnivalót, egyik sem tetszik, egyik sem elég jó. Aztán megállsz, és habár tudod, hogy mit akarsz visszaadni, ismered a kép minden egyes részletét, amit a fejedben már megalkottál, mégsem tudod visszaadni... félsz.

Félsz, hogy ugyanolyan hitvány lesz, mint te magad, de nem akarod kitenni azoknak a vádaknak, amik után legszívesebben széttépnéd a vásznak, felégetnéd a keretet, és még az emlékét is kitörölnéd magadból. Legszívesebben elfelejtenéd, hogy volt idő, amikor azt hitted, tudsz alkotni.

Aztán megint előkerül a vászon, rajta a kép félkész, de már úgy érzed, hogy ötleted sincs, mivel törölhetnéd el a fehérséget. Üres vagy.
Ettől az érzéstől pedig legszívesebben elsírnád magad.

Szavazás (IV.)

Ezen a körön is túljutottunk.:) Íme a végeredmény:
1. Bite me!
2. Halj meg máskor és a Papír fecnik
3. Ígéret egy éjszakára és a Tapmancs

Nagyjából ilyesmire számítottam, gondolom mondanom se kell, hogy a BM eredménye nem lepett meg - tekintve, hogy lépten-nyomon azt reklámozom XD -, és többieknek is ilyen helyezéseket adtam volna.
Nem is szaporítom tovább a szót, inkább kiteszem a következő szavazást, hogy ti is megint pötyöghessetek valamire, és én is figyelhessem, hogy hányan, mire szavaztatok.:)

Nihil

Az egyik barátnőm csak artblockként emlegeti, közismertebb nevén: alkotói válság. Szerintem: rohadt nagy szívás. Már magam mögött hagytam a záróvizsgát, tanulni nem kell, itt a nyár, szabadidőm, mint a tenger, annyi van, és én mégis úgy ülök a billentyűzet fölött, mint egy rakás szerencsétlenség...

Oké, mondom, semmi gond, akkor rajzoljunk. Nos, ezúttal a rajzolás is nagyjából fél napos vakarózást tesz ki, amivel semmit nem érek el. Több órás szenvedést követően - ami alatt rájövök, hogy rajzolni se tudok -, beállok a könyvespolc elé, a megváltást remélve. Felüti fejét a következő dilemma: mi a rákot olvassak? Fantasyt? Nem. Krimit? Nem túl bő a választék. Romantikusat? Elég az ömlengésből, meg amúgy is a romantikus sztoriknál akadtam el. Lexikont? Jelenleg mindegyik untat.

A Biblia felé fordulok.
Na nem, azért ennyire nem estem kétségbe!

Jó, nézzünk szét a filmek között. Próbáltam olyat találni, amit nem láttam vagy hússzor, és jegyeztem meg szóról-szóra a párbeszédeket, de kevés ilyen akadt. Ami pedig ebbe a kategóriába esett, az is csak azért, mert nem jött be. Akkor minek nézzem? Elbattyogtam filmek után kutatni a neten. Eredmény: semmi.

Elmondjam hogy érzem magam? Sehogy. Üresen. Kiégetten. És hogy minek itt sopánkodok? Két pofon egyszerű, és marha önző oka van. 1. Írok valamit, koptatom a billentyűket. 2. Nem hal ki a blog. XD
Lehet, hogy túl görcsösen akarok alkotni, ez is simán elképzelhető, de ennyi szünet után már szeretnék valami normálisat is megfogalmazni, az aktuális lelkiállapotomon kívül, ami nagy valószínűséggel pár pszichológuson kívül nem sokakat érdekel.

Abból is látszik, hogy valami nagyon nincs a helyén, hogy ilyen kretén időpontban blogolok. Majdnem éjfél! Én se vagyok százas, az biztos. -.- Valaki vágjon már fejbe egy vagon ihlettel, mert tényleg attól félek, hogy záros határidőn belül egyszerűen meghülyülök. Ha eddig ez ugyan nem történt meg. Csak egy kis ihlet kéne, egy lepkefingnyi, egy hangyacsápnyi, egyetlen icipici, mikroszkopikus löket, csoda, vagy mi a frász! Még a fantáziám is szabadságra ment, biztos együtt lubickol az ihlettel a Balatonban. Rohadékok, egyszer jöjjenek vissza, a szuszt is kiszorítom belőlük!

Mondom, hogy kezdek becsavarodni...

Parttalan lélek

Bűnre csábultam... Folytatás elképzelhető, további infók róla ITT.

Pokol

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
    én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
    rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
    Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
    az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
    csupán örökkel; s én örökkön állok.
    Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Néma csend. Mindent elnyelő sötétség. Parttalan távlatok, amiket senki sem lát, s azok ettől még ijesztőbbek. Bolyonganak. Céltalanok. Elkeseredettek. Kárhozottak. Mindnyájuk történetét ismerem, mintha csak sajátom volna. Kiélezett félelmeik, megfakult reményeik, szüntelen panaszaik meggyötört suttogásokká koptak. Tudják, hisz jajgatásuk vaskos falán át is eljutott hangom hozzájuk: nincs menekvés. Vendégeim az idők végezetéig, addig, míg van jó és rossz, míg van, ki erkölcsről prédikál, s akad, ki megcsalja lelkiismeretét.

            Bűnösök mind, előttem egyelőek, hazám korlátlan korlátai közt kóborolnak. Mélységes feketeségben, vakon tapogatóznak, egymásra, társra sose lelhetnek, megnyugvást, békét nem remélhetnek. Mikor megtérnek hozzám, meghallgatom őket, történetük belém ég, habár már érkezésük előtt is ismerem őket. Onnantól mellettük vagyok, ám sose velük, suttogok hozzájuk, magányukat azonban nem oldom, jelenlétem nem érzik, pusztán a sóvárgást, mit büntetésképpen kapnak ajándékul, haláluk pillanatában.

            Az én ajándékom. Szívük megáll, s megtelik vágyakozással olyan dolgok iránt, miket már sose érhetnek el. Visszavágynak halandóságukba, magányos lelkük társakat keres. Ám hiába. Még ha egymás mellett is állnak, nem érinthetik, nem láthatják, nem hallhatják egymást. Sose találkoznak, múltjuk, emlékeik csapdájába zuhannak, s kísértéseim képei elől menekülnek.

            Fortyogó láva, izzó, húst maró parázs, méreggel telt üst… mindez ábránd, kívánság, s maga a mennyország volna azoknak, kiknek osztályrészéül a magányos, céltalan bolyongás jutott végtelen, éjfekete lelkemben.

            Kárhozottak gyűlnek körém, kikkel megosztom sivár, mélységes, végtelen magányom.

Vakító fény gyúlt egy pillanatra, mitől megrémültem. Átszelte lelkem finom anyagát, belém hasított durván, ragyogása elvakított egy szempillantásra. E hatalom, s erő eddig közelembe se járt, a bennem céltalan kóborló bűnösök egyikéhez sem volt fogható. Különösnek véltem. Tudata éber volt, szelleme elszánt, tettre kész, s így távolról sem emlékeztetett ama lelkekre, kik eddig átlépték házam küszöbét.

            Sokáig kellett várnom a találkozásra. Szokatlan módon nem elébem lépett közvetlenül érkezésekor, mint eddig mindenki. Olybá tűnt, mintha betört volna hozzám, erővel szakítva át ez eddig sértetlen burkomat. Teremtésem, tudatomra ébredésem órája óta nem történt ehhez fogható. Lelkem – s vele rabjai – felbolydult.

– Üdvözöllek! – Suttogásom alig lehetett több sóhajnál.

            A lélek különös ragyogással állt egyhelyben, lecsupaszított teste árnyéka volt csupán hajdani, fizikai megtestesülésének. Tekintete akár a karmazsin vörös vér, hosszú, hollófekete haját, mi derekát súrolta, széles vállai mögé vetette, hátából három pár szárny nőtt ki, miknek feketesége elnyelte lelkem sötétjét is. S mégis. E lélek ragyogott… vagy inkább izzott. Pillantása képes lett volna felperzselni mindent, mire csak rávetült.

            – Te volnál a Bűnösök őre?

            Hangja kegyetlen ostorként vágta ketté megszokott, simogatóan melankolikus csöndemet, bolyongó lelkeim is megreszkettek belé. Soha senki még ezelőtt nem kérdte, ki vagyok.

            – Igen, én vagyok – feleltem eme szokatlan kérdésre. – Mondd el, lelked történetét, s ajándékom átadom.

            – Tartsd meg ajándékod, nekem nem kell. – Nem láthatta, hol voltam, hiszen mindenütt én vettem körül, mégis úgy tekintett előre, mintha szemtől szemben álltam volna vele. Veszedelmes volt, félelmet ébresztett bennem, ragyogása, fénye azonban hívogatott. – Hogy hívnak?

            – Nincs nevem, se korom, pusztán teremtőm és feladatom, ez minden, mi vagyok.

            A férfi ajkai mosolyra húzódtak. Hideg, felkavaró mosolyra.

            – Lelkem vonzza tiédet, jól sejtem? Habár tiéd hatalmas, s talán nincs is határa, mégis gyenge, mert olyanok töltik meg, kiknek bűne gyermeteg szinte, szívük kétségek közt őrlődik, vétkezésükkor nem voltak tudatában tettüknek. Állatok. Ezért is maradnak örökké egymaguk.

            Bölcsessége, tudása megrémített. Hatalma nagyobb volt, mint azt először sejtettem, s ezzel ő is tisztában volt. Fekete szárnyai megrebbentek, mintha szél kapott volna beléjük, majd halványulni kezdtek, végül eltűntek. Ám hiába nem láttam őket, éreztem jelenlétüket, ugyanolyan tisztán, mint ezt a férfit. Illúzió volt mindössze, hogy nincsenek ott.

            – Erővel törtél be hozzám, nem halálod hozott ide. Tudni szeretném ennek okát.

            Veszedelmes jóslatokat hordozó mosolya szélesebbre húzódott. Szépsége ettől mit sem kopott, szeme tüzes csillogása ellenben aggodalommal töltött el. Szavai megbűvöltek.

            – Ki nem ért egyet, annak ez a jutalma. Új faj került a halandó négylábúak közé. Hozzám hasonlatosak, csupán részleteikben térnek el. Ketten vannak mindössze, ám hamarosan benépesítik a földet, világod pedig izgalmasabb hely lesz, mint ezer Kánaán.

            – Hogyan?

            – Nevet adok neked, mely félelemmel fogja eltölteni az új szíveket, fohászkodni fognak Teremtőjüknek, hogy ne küldje őket is hozzánk… Természetesen csak akkor, ha urad, parancsolód lehetek, s lelked minden rezdülésével engem fogsz szolgálni.

            – Miért szolgálnálak?

            – Nem én vagyok teremtőd, de hatalmamban áll elpusztítani téged, egybegyűjtött lelkeidet pedig akaratuk ellenére is az alárendeltjeimmé tenni. – Hangja magában hordozta a beígért pusztulást. Félelem mardosott. – Nos? Elfogadod ajánlatom?

            Képtelen voltam felelni.

            – Ismerem bánatodat – mondta halkan, s hangja bársonyossá vált, mintha melengető ölelésbe zárt volna vele. – El fogom űzni magányodat…

            Akár a kíméletlen sas, mi éles szemével azonnal észreveszi prédája hibáit, támadható gyengepontjait, úgy csapott le gyarlóságomra. Gyenge lelkek portyáztak bennem, gyenge vagyok magam is. Ő is tudta, hogy ez így van, mosolya addig szélesedett, mígnem már kilátszottak hófehér fogai is.

Gyönyörű volt minden porcikája, tökéletessége vitathatatlan, pillantása bűverővel bírt. Ám ha rút külsővel állt is volna elém, akkor sem dönthettem volna másképp. A Sors alakulásába nem volt beleszólásom, hiszen mindig is csupán eszköz voltam.

Ajánlatát el kellett fogadnom, hogy azzá válhassak, mi most is vagyok. Egy végtelen, időtlen lélek, melyet démonok laknak, kik fölött a Fényhozó uralkodik.

Borzongás

Gondolom mindenki ismeri azt az érzést, amikor megír, majd elküld egy olyan e-mailt, amitől sokat remél. Vagy azért, mert amit leírt, az megváltoztathatja az életét, vagy azért, mert a válasz érheti el ugyanezt az eredményt.

Elküldtem a pályázatra a regényrészletemet, és édesanyám szavaival élve: innentől akár el is felejthetem a dolgot, mivel egy egész nyár, amíg eredmény születik. Ha addig nincs hír, akkor ennyi volt, és legalább adtam neki egy esélyt. Ha kapok visszajelzést... abba bele se merek gondolni. Az idegeim már akkor is rítustáncot jártak, amikor rákattintottam a "Küldés" gombra, és utána fojtottan visítanom kellett, még a gyomrom is megremegett egy pillanatra. Imádom ez ilyen pillanatokat, amikor a tested minden egyes apró zsigerét érzed, egyetlen adott eseménynek köszönhetően. Mindegy, hogy ami veled történt más szemében mekkora horderővel bír, mert téged majdhogynem padlóra küld. Fantasztikus. Elemi. Borzongató.

Ezekben a másodpercekben tényleg élünk, az élet minden íze, érzése, illata és hangja belénk tódul, legszívesebben kibújnánk a bőrünkből, már attól a tudattól is, hogy megtettük! Nem számít, hogy utána mi történik, csak az adott momentum, és az, hogy képes voltál megtenni, legyen szó bármilyen apró, vagy grandiózus dologról. Akkor és ott boldog vagy, örülsz.

Az a legszebb ebben, hogy tényleg nem élheted át ezt az eufóriát minden nap, s ettől válik igazán különlegessé, ez adja meg azt a mérhetetlen intenzitást, amitől majd kicsattansz. Semmivel nem törődsz, a másnap rád váró megmérettetések távolinak, vagy egyszeriben könnyen vehető akadálynak tűnnek, és még ha aznap rosszkedved is volt, ettől feldobódsz.

Tudom, hogy eléggé szétszórtnak tűnik ez a bejegyzés, és hogy valószínűleg nem sok értelme van, de néha jól esik ilyen pillanatnyi érzéseket leírni, megosztani másokkal, vagy elolvasni, meghallgatni. Megtapasztalni pedig maga a mámor! Az eredmény tényleg nem számít. A lényeg: tudom, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt. Köszönöm a sok támogatást mindazoknak, akik ebben az időszakban el tudtak viselni, végighallgatták minden idegesítő nyavalygásomat és annyi segítséget adtak, hogy komoly fejtörést jelent mindezt viszonozni. De a kihívásoktól lesz izgalmas az élet, nemde? :D

Szavazás (III.)

Ez a szavazás is lezárult, és az eredményt tekintve egy egészen kicsit meglepődtem.
1. Victoria
2. William
3. Haakon és Raphael holtversenyben
Azt sejtettem, hogy William nem áll a népszerűség csúcsán, számítottam rá, hogy ellenszenv tekintetében előkelő helyet vív ki magának, azon viszont meglepődtem, hogy Victoria beelőzte. Egy pofon egyszerű kérdés fogalmazódott meg a fejemben: miért? Szegényem már halott, eddig nem hogy egy szót nem szólt, de még csak képen se tűnt fel, de úgy látom ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy az első helyre segítse. XD

Arra számítottam, hogy Willé lesz az első hely, és talán Haakoné - vagy Raphaelé - a második. Victoria viszont jött, látott és győzött. Elismerem: amíg élt, nem volt éppenséggel jó kislány... de hogy ennyire. Még nem is írtam meg, hogy mi az, amiért igazán utálni lehet őt. XD Most vagy tudtok valamit, vagy a fejembe láttok, vagy... nem tudom mi lehet a harmadik opció.

Ez viszont már így marad, majd később - ha valaha befejezem ezt a sztorit - lehet, hogy megint körbekérdezek kedvencek/gyűlöltek témában. A következő "kérdőívvel" viszont eltávolodunk kicsit a Bite me!-től (lehet éljenezni XD) A következő szavazásban szereplő történetek mind megtalálhatóak a neten, vagy Merengőn, vagy AFS-en, esetleg mindkettőn. :) Jó szavazgatást. :P

Hülyeségből ötlet

Az a jó abban, hogyha valaki író, festő, szobrász, zenész, vagy bármilyen más művészeti ágban tevékenykedik, hogy szinte bármitől kaphat ihletet, lendületet. Sokszor elég egy hétköznapi séta, vagy egy szám meghallgatása... vagy beszélgetés a lökött barátokkal. Őszintén szólva, ahhoz, hogy valaki nekiálljon írni nem kell nagy agytrösztnek lenni - legalábbis ami a témaválasztást illeti. Bármiről lehet írni. (A dolog nehéz része: megfogalmazás, csavarok, történetvezetés, karakterek... és még hosszan folytathatnám.) Alapötletet akkor is találsz, ha éppen alkotói válságban szenvedsz (tapasztalat).

Tegnap részt vettem MSN-en egy agyhalott konferenciabeszélgetésen, amire még órákkal később is fájdalmas nyögések közepette gondoltam vissza. Tényleg olyan volt, amire normális ember azt mondaná: őrültség. Szívatás, hülyéskedés minden volt, egyikünk agyát pedig azzal húztuk, hogy amikor kis időre elszállt a géptől, akkor biztos ment a falu népét riogatni, és ő a rém a településen. Ezen jól elszórakoztunk, aztán vége lett a beszélgetésnek, és nem is foglalkoztam vele... olyan sokat.

Nem vagyok oda a horrorért, a thrillert viszont szeretem, ha tényleg jó, és a képzeletem akarva-akaratlan meglódult. Egy hátborzongató, eldugott faluról, ijesztő lakóiról, gyilkosságokról meg minden egyéb finomságról fantáziáltam, s minél többet agyaltam raja, az ötlet annál jobban megtetszett... DE!

Addig nem fogok semmi újba kezdeni, amíg a jelenlegi történeteimhez legalább egy-egy új fejezetet meg nem írok. Maximum ezután engedélyezek magamnak egy kis kitérőt. :P Eléggé bosszantó, hogyha ahhoz, amihez kéne nincs ihleted, mást viszont tudnál írni, de nem teheted, mert akkor a többit még tovább hanyagolod, mint egyébként. Az élet kegyetlen...

Szóval marad az önmegtartóztatás. (Pedig még zenét is találtam, amit írás közben hallgatnék! XD)

Szavazás (II.)

A második szavazásnak is a végére értünk, és örülök, hogy erre még több szavazat érkezett, mint az előzőre. :D
A kérdés a következő volt: Ki a kedvenc szereplőd a Bite me!-ből. Hogy őszinte legyek, nem igazán lepődtem meg az eredményen! :P Akkor csodálkoztam volna, hogyha valakinek sikerül megelőznie őt.

1. Manny (a vigyorgó punk-rocker, hatalmas infantilizmussal)
2. Zacharias (nagytesó, aki utálja, de szereti is kistesót)
3. Night és Kate holtversenyben. Úgy tűnik tényleg összenőttek. XD
A többiekre nem érkezett voks, ők így jártak.

A következő szavazás ennek a fordítottja, ezúttal arra vagyok kíváncsi, hogy kit nem bírtok, ki van a bögyötökben, és kit írnátok ki legszívesebben a sztoriból, ha tehetnétek, vagy lenne rám akkora befolyásotok. :P

U.i.: Új fejezet még mindig sehol, sivár, kihalt és parttalan a képzeletem, fogózkodók nélkül. Jelenleg. Talán záróvizsga után.... talán....:P

Pályázat és dilemma

Reggel felkeltem, kidörzsöltem a szememből a csipát, hajat mostam, bekapcsoltam a gépet, kiválasztottam pár számot - amiket azóta is hallgatok, szóval már nem ártana cserélni a listát -, megnyitottam a böngészőt, felmentem a Merengő fórumára, és...

Ismeritek azt az érzést, amikor egy pillanatra összezsugorodik a gyomrotok, a fejeteket azt se tudjátok hová tegyétek, és közben legszívesebben sikítanátok össze-vissza, meg körbeugrálnátok a házat, ezalatt viszont aggódtok is, mert Jézuska a mennyben, mihez kapjatok először!? Tekintve, hogy állatira szűk a határidő!

Az Ulpius-ház pályázatot hirdetett, maximum 40.000-es karakterszámmal, a beküldési határidő pedig június 15. Ami valljuk be, egy normális novella megírásához elég kevés. Mázli, hogy elfogadnak regényrészletet, viszont ezzel sem vagyok túlzottan kisegítve. Ráadásul, hogy teljes legyen a kép, első felindulásom (amiben az egyik barátnőmet is felébresztettem), és lelkesedésem után lefagytam. Mégis mi a szöszt tudnék ÉN, szerencsétlen földi kis halandó beküldeni, aminek akár vajmi esélye is lehet, és nem röhögik körbe azonnal. Szóval jelenleg őrlődöm: veszettül örülök, hogy van egy ilyen lehetőség (e-bookos megjelenés, és szerződés, ha elég jó, talán még kiadás is! *.*), másrészt viszont: mi az istent küldjek???

A Bite me!-ből nem tudom, hogy mit ragadhatnék ki, olyat, ami tényleg jó is, meg önmagában is értelmes, fanfiction eleve kizárva - azért neeee már, annyira nem vagyok kétségbeesve, hogy olyannal induljak, annál kicsit többre tartom magam -, szóval erőteljesen kacsintgatok a Papír fecnik felé... Hála a jó égnek az nem kizáró ok, ha a történet már valahol a neten olvasható, nem szívesen törölném le. Viszont Papír fecnik némi átalakításra szorul, legalábbis az eleje, amivel próbálkoznék, mázli, hogy van még rá idő, de nem mondhatnám, hogy túl sok. Pár hét haladékot el tudnék viselni.:P

Szóval most gyúrok, és lehet, hogy hiú ábrándokat kergetek, de mint a legtöbb dolog, amibe nem kell pénzt ölnöm: egy próbát megér. XD Hátha lesz egy kis szerencsém. :) Csak lenne több időm!!!