Parttalan lélek

Bűnre csábultam... Folytatás elképzelhető, további infók róla ITT.

Pokol

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
    én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
    rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
    Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
    az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
    csupán örökkel; s én örökkön állok.
    Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Néma csend. Mindent elnyelő sötétség. Parttalan távlatok, amiket senki sem lát, s azok ettől még ijesztőbbek. Bolyonganak. Céltalanok. Elkeseredettek. Kárhozottak. Mindnyájuk történetét ismerem, mintha csak sajátom volna. Kiélezett félelmeik, megfakult reményeik, szüntelen panaszaik meggyötört suttogásokká koptak. Tudják, hisz jajgatásuk vaskos falán át is eljutott hangom hozzájuk: nincs menekvés. Vendégeim az idők végezetéig, addig, míg van jó és rossz, míg van, ki erkölcsről prédikál, s akad, ki megcsalja lelkiismeretét.

            Bűnösök mind, előttem egyelőek, hazám korlátlan korlátai közt kóborolnak. Mélységes feketeségben, vakon tapogatóznak, egymásra, társra sose lelhetnek, megnyugvást, békét nem remélhetnek. Mikor megtérnek hozzám, meghallgatom őket, történetük belém ég, habár már érkezésük előtt is ismerem őket. Onnantól mellettük vagyok, ám sose velük, suttogok hozzájuk, magányukat azonban nem oldom, jelenlétem nem érzik, pusztán a sóvárgást, mit büntetésképpen kapnak ajándékul, haláluk pillanatában.

            Az én ajándékom. Szívük megáll, s megtelik vágyakozással olyan dolgok iránt, miket már sose érhetnek el. Visszavágynak halandóságukba, magányos lelkük társakat keres. Ám hiába. Még ha egymás mellett is állnak, nem érinthetik, nem láthatják, nem hallhatják egymást. Sose találkoznak, múltjuk, emlékeik csapdájába zuhannak, s kísértéseim képei elől menekülnek.

            Fortyogó láva, izzó, húst maró parázs, méreggel telt üst… mindez ábránd, kívánság, s maga a mennyország volna azoknak, kiknek osztályrészéül a magányos, céltalan bolyongás jutott végtelen, éjfekete lelkemben.

            Kárhozottak gyűlnek körém, kikkel megosztom sivár, mélységes, végtelen magányom.

Vakító fény gyúlt egy pillanatra, mitől megrémültem. Átszelte lelkem finom anyagát, belém hasított durván, ragyogása elvakított egy szempillantásra. E hatalom, s erő eddig közelembe se járt, a bennem céltalan kóborló bűnösök egyikéhez sem volt fogható. Különösnek véltem. Tudata éber volt, szelleme elszánt, tettre kész, s így távolról sem emlékeztetett ama lelkekre, kik eddig átlépték házam küszöbét.

            Sokáig kellett várnom a találkozásra. Szokatlan módon nem elébem lépett közvetlenül érkezésekor, mint eddig mindenki. Olybá tűnt, mintha betört volna hozzám, erővel szakítva át ez eddig sértetlen burkomat. Teremtésem, tudatomra ébredésem órája óta nem történt ehhez fogható. Lelkem – s vele rabjai – felbolydult.

– Üdvözöllek! – Suttogásom alig lehetett több sóhajnál.

            A lélek különös ragyogással állt egyhelyben, lecsupaszított teste árnyéka volt csupán hajdani, fizikai megtestesülésének. Tekintete akár a karmazsin vörös vér, hosszú, hollófekete haját, mi derekát súrolta, széles vállai mögé vetette, hátából három pár szárny nőtt ki, miknek feketesége elnyelte lelkem sötétjét is. S mégis. E lélek ragyogott… vagy inkább izzott. Pillantása képes lett volna felperzselni mindent, mire csak rávetült.

            – Te volnál a Bűnösök őre?

            Hangja kegyetlen ostorként vágta ketté megszokott, simogatóan melankolikus csöndemet, bolyongó lelkeim is megreszkettek belé. Soha senki még ezelőtt nem kérdte, ki vagyok.

            – Igen, én vagyok – feleltem eme szokatlan kérdésre. – Mondd el, lelked történetét, s ajándékom átadom.

            – Tartsd meg ajándékod, nekem nem kell. – Nem láthatta, hol voltam, hiszen mindenütt én vettem körül, mégis úgy tekintett előre, mintha szemtől szemben álltam volna vele. Veszedelmes volt, félelmet ébresztett bennem, ragyogása, fénye azonban hívogatott. – Hogy hívnak?

            – Nincs nevem, se korom, pusztán teremtőm és feladatom, ez minden, mi vagyok.

            A férfi ajkai mosolyra húzódtak. Hideg, felkavaró mosolyra.

            – Lelkem vonzza tiédet, jól sejtem? Habár tiéd hatalmas, s talán nincs is határa, mégis gyenge, mert olyanok töltik meg, kiknek bűne gyermeteg szinte, szívük kétségek közt őrlődik, vétkezésükkor nem voltak tudatában tettüknek. Állatok. Ezért is maradnak örökké egymaguk.

            Bölcsessége, tudása megrémített. Hatalma nagyobb volt, mint azt először sejtettem, s ezzel ő is tisztában volt. Fekete szárnyai megrebbentek, mintha szél kapott volna beléjük, majd halványulni kezdtek, végül eltűntek. Ám hiába nem láttam őket, éreztem jelenlétüket, ugyanolyan tisztán, mint ezt a férfit. Illúzió volt mindössze, hogy nincsenek ott.

            – Erővel törtél be hozzám, nem halálod hozott ide. Tudni szeretném ennek okát.

            Veszedelmes jóslatokat hordozó mosolya szélesebbre húzódott. Szépsége ettől mit sem kopott, szeme tüzes csillogása ellenben aggodalommal töltött el. Szavai megbűvöltek.

            – Ki nem ért egyet, annak ez a jutalma. Új faj került a halandó négylábúak közé. Hozzám hasonlatosak, csupán részleteikben térnek el. Ketten vannak mindössze, ám hamarosan benépesítik a földet, világod pedig izgalmasabb hely lesz, mint ezer Kánaán.

            – Hogyan?

            – Nevet adok neked, mely félelemmel fogja eltölteni az új szíveket, fohászkodni fognak Teremtőjüknek, hogy ne küldje őket is hozzánk… Természetesen csak akkor, ha urad, parancsolód lehetek, s lelked minden rezdülésével engem fogsz szolgálni.

            – Miért szolgálnálak?

            – Nem én vagyok teremtőd, de hatalmamban áll elpusztítani téged, egybegyűjtött lelkeidet pedig akaratuk ellenére is az alárendeltjeimmé tenni. – Hangja magában hordozta a beígért pusztulást. Félelem mardosott. – Nos? Elfogadod ajánlatom?

            Képtelen voltam felelni.

            – Ismerem bánatodat – mondta halkan, s hangja bársonyossá vált, mintha melengető ölelésbe zárt volna vele. – El fogom űzni magányodat…

            Akár a kíméletlen sas, mi éles szemével azonnal észreveszi prédája hibáit, támadható gyengepontjait, úgy csapott le gyarlóságomra. Gyenge lelkek portyáztak bennem, gyenge vagyok magam is. Ő is tudta, hogy ez így van, mosolya addig szélesedett, mígnem már kilátszottak hófehér fogai is.

Gyönyörű volt minden porcikája, tökéletessége vitathatatlan, pillantása bűverővel bírt. Ám ha rút külsővel állt is volna elém, akkor sem dönthettem volna másképp. A Sors alakulásába nem volt beleszólásom, hiszen mindig is csupán eszköz voltam.

Ajánlatát el kellett fogadnom, hogy azzá válhassak, mi most is vagyok. Egy végtelen, időtlen lélek, melyet démonok laknak, kik fölött a Fényhozó uralkodik.