Elküldtem a pályázatra a regényrészletemet, és édesanyám szavaival élve: innentől akár el is felejthetem a dolgot, mivel egy egész nyár, amíg eredmény születik. Ha addig nincs hír, akkor ennyi volt, és legalább adtam neki egy esélyt. Ha kapok visszajelzést... abba bele se merek gondolni. Az idegeim már akkor is rítustáncot jártak, amikor rákattintottam a "Küldés" gombra, és utána fojtottan visítanom kellett, még a gyomrom is megremegett egy pillanatra. Imádom ez ilyen pillanatokat, amikor a tested minden egyes apró zsigerét érzed, egyetlen adott eseménynek köszönhetően. Mindegy, hogy ami veled történt más szemében mekkora horderővel bír, mert téged majdhogynem padlóra küld. Fantasztikus. Elemi. Borzongató.
Ezekben a másodpercekben tényleg élünk, az élet minden íze, érzése, illata és hangja belénk tódul, legszívesebben kibújnánk a bőrünkből, már attól a tudattól is, hogy megtettük! Nem számít, hogy utána mi történik, csak az adott momentum, és az, hogy képes voltál megtenni, legyen szó bármilyen apró, vagy grandiózus dologról. Akkor és ott boldog vagy, örülsz.
Az a legszebb ebben, hogy tényleg nem élheted át ezt az eufóriát minden nap, s ettől válik igazán különlegessé, ez adja meg azt a mérhetetlen intenzitást, amitől majd kicsattansz. Semmivel nem törődsz, a másnap rád váró megmérettetések távolinak, vagy egyszeriben könnyen vehető akadálynak tűnnek, és még ha aznap rosszkedved is volt, ettől feldobódsz.
Tudom, hogy eléggé szétszórtnak tűnik ez a bejegyzés, és hogy valószínűleg nem sok értelme van, de néha jól esik ilyen pillanatnyi érzéseket leírni, megosztani másokkal, vagy elolvasni, meghallgatni. Megtapasztalni pedig maga a mámor! Az eredmény tényleg nem számít. A lényeg: tudom, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt. Köszönöm a sok támogatást mindazoknak, akik ebben az időszakban el tudtak viselni, végighallgatták minden idegesítő nyavalygásomat és annyi segítséget adtak, hogy komoly fejtörést jelent mindezt viszonozni. De a kihívásoktól lesz izgalmas az élet, nemde? :D
Nem lett szétszórt a bejegyzés :D
VálaszTörlésIgazad van, tényleg ezek a legjobb pillanatok. Nem is tudom igazán megfogalmazni, hogy mit éreztem akkor, amikor először kaptam visszajelzést a zenesulis sztorimról. Körülbelül ugyanezt, amit leírtál, csak kb. 10x ilyen élénken :D én még a szobát is körberohangáltam. És igazad van, tényleg ezek a percek adják az élet íze-javát.
Mondjuk most nem izgultam a pályázat miatt. Nem tudom, talán sokkal jobban lekötött a vizsga, vagy bármi más, de nem kerültem önfeledt pillanatba. Egyszerűen csak elküldtem, és kész. Ha lesz valami, azt úgyis megtudjuk, ha nem, akkor meg tovább folytatjuk az írást. :D
(egyébként eszedbe jutott, hogy most riválisok lettünk? ^^)
Na csak ennyit akartam mondani. Jók az ilyen bejegyzések, szeretem őket olvasni is, mert emlékeztetnek arra, hogy miért is érdemes még írni. Legalább nem adom fel a következő percben az életemet. :D