Végkifejlet

Amikor belekezdek egy sztoriba, két dolgot általában tudok: az elejét és a végét. Ha utóbbi még nem is kiforrott, általában pár fejezet után már sejteni szoktam, hogy mi lesz A VÉG. Aztán ha menet közben meggondolnám magam, ott egy a fene, enyém a változtatás joga, más úgy se tudja, eredetileg mit terveztem.

A Harapj meg! befejezésére viszont legalább 3 változatom van, mindegyik megoldható, elképzelhető, és nem lenne egyik sem erőltetett. Mindez egészen addig nem foglalkoztatott, amíg rá nem jöttem, hogy lassacskán elkezdhetném a végét konkretizálni - magamban -, mert ahhoz mérten kell a cselekményt alakítanom. (Hogy a szereplők viszonyáról, elképzeléseiről nem is beszéljek...)

Napok óta ezen agonizálok, próbálom megoldani, és az egyik barátom végre rávilágított a problémára. Egyszerű, mint a pofon, és legalább akkorát csattan. Nem ismerem azt a karakteremet, akinek a kezében van a "végítélet". Már színen van, de egyszerűen nem ismerem őt. Ami elég kínos, tekintve, hogy kulcsfigura - mint ahogy szinte mindenki.

A heuréka-élményt követően vegyesen érzek, egyrészt örülök, hogy meglett a megoldás kulcsa, másrészt a már így is szerteágazó figyelmemet még egy részre kell hasítanom. A vázlatom finoman szólva is kaotikus, megjegyzés-megjegyzés hátán, vonalak itt-ott, kapcsolatrendszerek, viszonyok, áskálódások, leírások, képek, alternatívák, előéletek... Ítéletnapig sorolhatnám.

Egy szó, mint száz: kezd piszkosul elegem lenni ebből a sztoriból! XD