Szőrös szív és gyilkos elme

Nem, nem kezdek egy krimi írásába, és horrorra se készülök. Az előbbibe úgyis mindenképpen tennék romantikus szálat (annyi nőiség szorult belém), a másik műfajt pedig nem bírom. Illetve, én is tudok egy-két gusztustalanabb, ijesztőbb részt írni, de ha mástól olvasok, vagy filmben látom... brr, nem szeretem. Na, de nem erről akartam fecsegni.

Írásban van egy nagyon fontos alapelvem, őszintén szólva, ez az egyetlen szabályom, amit még nem szegtem meg valamilyen kifogás segítségével.:P Írásban nincs kegyelem! Ez nem azt jelenti, hogy mindenféle pszichopata futkározik a történeteimben, én magam vagyok az. XD Megpróbálok komoly lenni... Szóval...

Amikor írok, vagy csak tervezem, hogy belefogok egy újabb történetbe, fejezetbe, akkor próbálom összeegyeztetni a dolgokat. Fejezet esetében az előző részekkel, történetnél pedig az aktuális lelki világommal, illetve a tervezett sztori hangulatát a szereplők jellemével. Ez nagyon fontos, mert utána tudok csak jól operálni, nem pedig Frankeinstein módjára torzszülöttekkel kiszúrni az olvasók szemét, monitorját. És mi történik akkor, ha jól tudok operálni? Elszabadul a szadista felem. Szerintem nagyszerű mondás, hogy amibe nem halsz bele, az csak erősebbé tesz. Nagy igazság. És a szereplők is ilyenek, s mivel nem vagyok habcsókból, a szirupos történeteket meg alapból rühellem, ezért adok is nekik bőven túlélnivalót. Ami viszont engem is megvisel, az a szereplő-gyilkosság.

Nem ódzkodom tőle, sőt, a legtöbb írásomban legalább egy mellékszereplő (előfordul, hogy akár egy főszereplő is) meghal, de akkor is sajnálom szegényt, mert valahogy mindig sikerül az egyik kedvencemet kinyírnom. Most jogos a kérdés, hogy akkor minek ölöm meg, hogyha kedvenc. A válasz kissé bonyolult: a történettől függ, meg persze attól, hogy ez a karakter kivel milyen viszonyban volt, és a halála mibe taszíthatja azokat, akik közel álltak hozzá. Imádom az ilyesfajta lélekbúvárkodást, és kihívás, hogy kitaláljam, melyik szereplő, milyen reakciót mutat a jelleme alapján, mi az, ami az ő stílusához illik, és mi nem. Mint az életben.

Mostanában egyik történetemben se vagyok szereplő-gyilkosság közelében (MÉG), de ami késik, nem múlik, és bizony nem szoktam kegyelmezni. Csak utána pár napig depresszióban nézek a sztori címére, és gyászolom a karakter, de aztán írok tovább, mert az élet attól még nem áll meg, és az olvasók oldalán is már kráter tátong a kíváncsiságtól.:P