Mostanában viszont nem megy – a rajzolással együtt. Ezt a naplófélét is csak azért pötyögöm, hogy abban a kellemes kis illúzióban ringathassam magamat, hogy alkotok valamit, nem pedig csak kihajítom az időt és az energiát az ablakon. Egyszerűen nem tudok ráhangolódni, nem érzem az ízét, nem hallom a dallamát – ezt akár vehetjük szó szerint is, mert hiába hallgatok különféle számokat, nem jön az ihlet -, nem fogom fel a suttogását, egyszerűen nem szól hozzám, csak hallgat, ül és néz, mintha arra várna, hogy én szóljak hozzá, amikor ez lehetetlen.
Olyan, mintha élő, létező személyről beszélnék, igaz? Nos, akkor legyen nagy kezdőbetűvel: Ihlet. A múzsa olyan elcsépelt. Szóval, Ihlet a legszeszélyesebb alak, akivel valaha dolgom volt, még rajtam is túltesz. Hol úgy hadar, hogy megérik az ujjaim követni, s időben leütni a megfelelő billentyűket, hol pedig alig lehet belőle kihúzni egy fél mondatot, vagy szót, esetleg nevet. Néha szüntelenül a fülembe duruzsol, képeket villant fel előttem, de mindezt csupán a másodperc tört részére, aztán figyeli, hogyan indulnak be nálam az agykerekek, mint kap bele a kép villanásnyi gondolatfoszlánya a vasfogakba, s hajtja meg őket, hogy a leheletvékony anyag báli ruhává formálódjon.
Máskor viszont szabálytalan időközönként, több-kevesebb napra eltűnik. Vagy hétre, legrosszabb esetben hónapra. Felém se néz, s az a kis szoba a fejemben - aminek a berendezését csupán egy egyszemélyes iskolapad, rajta egy laptop, mellette egy szék, s mindettől néhány méterre egy másik szék teszi ki –, üresen áll hosszú, hosszú ideig. Hiába nyitok be többször is, kémlelek be őt kutatva, nincs sehol. Ilyenkor pedig végtelenül hiányzik.
Amint ismét felbukkan, nem ad magyarázatot, csupán kedvesen elmosolyodik, leül a magányosan álldogáló székre, ezzel egy időben én is helyet foglalok a gép mögött, és csak táncolunk a saját dallamunkra. Nem kérdezek semmit sem, néma fogja vagyok, odaadó rabszolgája, aki csak ír, néha felpillant rá, s reméli, hogy még sokáig vele lesz. Igen. Pusztán remélni tudom, hogy ha el is megy olykor-olykor, mindig visszatér hozzám, s meséli szívemnek kedves történeteit, bemutat újabb és újabb figuráknak, olyan világok vázlatos vonásait festi le elém, amikről addig nem is álmodtam, s néha, ha pihenni vágyom, megengedi a naiv, reményekkel teli álmodozást az igazi életről.
Kegyetlen zsarnok, akivel nehéz együtt élni, nélküle viszont lehetetlen. Ha suttog, a gyengéd érzelmek szárnyra kapnak, ha kiált, s dühödten peregnek szavai, a harag emésztő lángjai csapnak fel, és ha pajkosan csillognak szemei, édes kacaj rebben tova a szobában. Nélküle képzeletem parttalan tenger csupán, ami a semmibe vész.
Vele megismerhetem azt, akit sosem láttam, beleláthatok annak lelkébe, akivel sose beszéltem, tudhatom előre annak lépéseit, aki sose vezetett be terveibe, a világra hozhatom azt, aki sose létezett, de örökkön él. Lélegzik, alszik, iszik, eszik, hallgat, beszél, magába roskad, talpra áll, szenved, örül, őrlődik, sóvárog, s könnyek közt próbálja összetartani magát, ha valakitől örök búcsút vesz.
Teremtés. Magadból egy darab. Belőlem egy darab. Neked egy darab. Emberek millióinak egy féltett, értékes kis darab magadból, amit védtelenül kiteszel a polcra, s áruba bocsátva reméled, hogy nem végzi méltatlanul. Óvod, véded, folytatod, vagy kerek egésszé neveled, mint egy gyereket, majd büszkén tekintesz rá, mert belőled van, általad lett.
Ezért a büszke elégedettségért fest a festő, ragad vésőt és kalapácsot a szobrász, veti papírra gondolatait író és költő, foglalja hangjegyekbe lelkének muzsikáját a zenész, viszi vászonra, amit más megálmodott a rendező. Lehet, hogy nem lesz örök klasszis, lehet, hogy csupán pár évig emlegetik, de az alkotónak örök, s ha csak rövid időre is, de bizonyítható nyomot hagy maga után a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése