Aztán valahogy mégis megint a kezem ügyébe került, kiolvastam, és onnantól jött a megállíthatatlan lavina. Harry Pottert kivégeztem, rájöttem, hogy olvasni egyenesen fantasztikus, és szinte már faltam a regényeket! Étvágyamnak semmi sem szabott határt a pénztárcámon kívül...
Nem kellett sok hozzá, hogy az olvasottakat, nap közben látottakat elkezdjem továbbgondolni, más irányba vinni. Különböző dolgokat szőttem egy-egy mozzanatba, s fejben már egész anekdoták álltak össze. Ám az agy csodája, hogy nem csak sok dolgot tud befogadni, de legalább ugyanannyit el is felejt, ez pedig kezdett bosszantani, hát magamhoz ragadtam a billentyűzetet, és... semmi. Még el se kezdtem írni, már alkotói válságba csöppentem, igazán csodálatos.
Miután kilábaltam ebből a váratlan válságból sikerült egy kisebb trilógiát összedobnom, démonokkal, sárkányokkal, mágusokkal, ami lény csak eszembe jutott, azt egy helyre, egy környezetbe ágyaztam. Akkor éreztem rá arra is, hogy milyen fantasztikus érzés egy világot kitalálni, új személyeket létrehozni, irányítani valamit.
Ám az irányítás sem tartott sokáig. A szereplők megelevenedtek, személyiségük kiforrt, és már nem ők igazodtak hozzám, hanem én hozzájuk. Kénytelen voltam megtanulni, hogy az írásnak két oldala van: az író, és a karakterei. Ha jól kidolgozott a karakter, akkor ellenáll, irányít, és megoldást kínál fel a folytatásra. Ha megtanulsz kompromisszumokat kötni velük, akkor gördülékenyebb lesz az alkotás folyamata. Nem szépítek, borzasztóan fárasztó, és egyáltalán nem könnyű, de megéri vele szenvedni.
Így indultam el, bele a vaksötétbe, hogy több kisebb-nagyobb világból összetegyem a sajátomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése