Szorítkozhatnék a kezdő/amatőr írókra, de látva a Legendás Állatok filmeket, nyugodt szívvel merem ezt minden íróra kiterjeszteni. Tudjátok, van az az érzés, amikor rátalálsz A sztorira, A világra, A karakterekre. Beszippant, teljesen elnyel és azt akarod, hogy mindenki más ugyanolyan szinten zuhanjon bele, imédja és ismerje meg, mint te. Terjeszkedjen minden és mindenki, szinte magát írja az egész történet a gazdag világnak és/vagy a sok kisebb-nagyobb szálnak hála.
Sajnos mind tudjuk, hogy a gondolataink, elképzelt jeleneteink nem íródnak meg varázsütésre, pláne nem pontosan úgy, ahogy azokat megálmodtuk, szóval nekünk kell szenvedni az egésszel. Na és ekkor jön az igazi móka, kacagás, kihívás! Mi a szöszt akarunk ebben a fantasztikus világban, ezekkel a fantasztikus szereplőkkel istenigazándiból elmesélni? Hajlamosak vagyunk egy-két fejezet után, vagy akár azonnal eposzi méretekben gondolkodni, több kötettel előre rohanva, százas nagyságrendre duzzasztott szereplőgárdával. Mert hát ki ne akarna az ég világon mindent megtudni a mi elképesztő agyszüleményünkről?
Ilyenkor esünk bele a saját magunk állította csapdába, felejtjük el a fő csapásvonalat és kapunk ide-oda, ehhez-ahhoz. Nem mindenki, nyilvánvalóan! Őket irigyelhetjük és tőlük mindenképp érdemes tanulnunk!
Azért írom most mindezt, mert bizony én is beleestem egy ilyen hibába. Túlduzzasztottam, ezzel pedig felhigítottam a történetemet, ahelyett, hogy szűkebbre szabtam, fókuszban tartottam volna.
A Harapj meg! első, eredeti változatát jó nyolc-tíz éve írtam és azóta se fejeztem be. Az első átírásába hat-nyolc éve vágtam a fejszémet (Merengőn sokan olvastátok, erre, valamint a kapott visszajelzésekre azóta is büszke vagyok és hálás értük!). Nem mondom, hogy újraolvastam mindkettőt, mert az első határozottan fájna - azért egy elvetemülten mazochista pillanatomban lehet, hogy belefogok -, a másodikat pedig kifejezett kudarcként éltem meg, mégpedig a fentebb írtak miatt. Elmagyarázom (mert grafomán vagyok).
Az eredeti verzió azért maradt félbe - pedig már a harmadik "kötetét" írtam -, mert egyrészt az írás minőségét messze túl alacsonynak éreztem, másrészt abszolút elvesztettem a célt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mégis hova akarom ezt az egészet kifuttatni, mi lenne a végcél. Persze, vannak olyan történetek, amik írás közben alakulnak, de azokat G.R.R. Martinok jegyzik. Emellett abban is biztos vagyok, hogy ha a teljes út vázlata nincs is meg számukra, a kifutást látják, sejtik.
Na már most, én ettől a szinttől - pláne akkoriban! - kegyetlenül messze álltam! Mások szívesen olvasták volna még azt a változatot, de én elvesztem a céltalanságban, az alacsony minőségben, így némi bűntudattal, de berekesztettem a "projektet".
Aztán újraindítottam.
A gépemen a mai napig szerepel három almappa, ezen sztori mappájában, a következő nevekkel: Original; Sügér javítási kísérlet; Majdnem sikerült. Az Originalról már tudtok (lábjegyzet: abban voltak vámpírok is!), ami viszont a világon senkihez sem jutott el soha - és nem is fog -, az a középső/második delikvens. Kemény 3 fejezetig jutottam benne, az eredeti fejezetcímeit megtartva, de a kiindulási alap annyira elütött a korábbitól, hogy egyszerűen kivetett magából az egész. Ott jöttem rá, hogy ha ezzel a történettel valóban szeretnék kezdeni valamit, akkor bizony meg kell őriznem elemeket az eredeti felállásból ahhoz, hogy számomra is érdekes, értékelhető mű szülessen, olyan, amit szeretnék írni, aminél alig várom, hogy újból billentyűzetet ragadhassak.
Így éreztünk el a drága "Majdnem sikerült"-höz.
Annyiból nagyobb bukta lett, mint az Original verzió, hogy itt a második "kötet" első harmadáig jutottam csak. Nagyjából. Ezt a verziót abból a szempontból mindenképp sajnálom a mai napig, hogy érzésre a minőségi részen sikerült javulást elérnem - mondom ezt úgy, hogy borzasztóan kritikus vagyok magammal szemben. Éreztem, hogy fejlődtem! Ez pedig remek érzés volt! A karakterek kidolgozottabbá váltak, az E/1-es főszereplő, Kate, kezdte egy élő-lélegző ember benyomását kelteni, lett személyisége. Sikerült megtalálnom őt, amit óriási eredményként könyveltem el. Williammel végre tudtam, hogy mit akarok kezdeni, hogy kicsoda ő; Manfred belopta magát a szívembe és Night is kezdett kilátni a sablon rosszfiú-érző-szívvel-traumatikus-múlttal kliséből. Lassascskán mindenki elkezdett élni, én pedig úgy, ahogy volt, félbehagytam az egészet.
Az írás minősége mellett a karakterek is javultak, főleg a második részre, de nagyon csúnyán elkapattam magam és égbe kiáltó kérdőjeleim voltak továbbra is.
Elkapatás: ha valaki meg tudja nekem fogalamzni egyetlen mondatban, hogy miről szólt ez a sztori (legyen csak az első része), az előtt őszintén kalapot emelek. Ugyanígy teszek azzal szemben is, aki megmondja, hogy mi volt itt/ott a központi konfliktus, a lényeg. Tényleg nem gáz, ha nincs válasz, mert az igazat megvallva, nekem is naponta változott egy idő után, ahogy az is, hogy miért éppen Kate? Miért ő kellett, mi volt benne különleges - oké, erre némi választ adtam, de csak azért, mert egy idő után rettenetesen kínosan egyértelmű volt, hogy abszolút semmi nyomós érv nem szólt mellette.
Szóval.
Egyfelől volt a temérdek történetszál, másfelől a hősnő.
Az egyre-másra felbukkanó mellékesek a korábban említett világbővítő, mindent bemutató szándékból fakadtak. Záros időn belül eljutottam addig, hogy a kis cselekményemet - amiről nem tudtam pontosan megmondani, hogy mi - kiterjesztettem majdhogynem egész Európára. Egy teljes kontinensre! Stabil alapok és fókusz nélküli cselekménnyel! Ezt egyszerre lehetne zseniálisnak, vakmerőnek és ostobának nevezni. Tekintve, hogy félbehagytam a történetet, maradjunk a harmadik meghatározásnál, az a valíd. Behoztam a huszadik középfontos szereplőt is a maga történetszálával, túlterheltem- és bonyolítottam mindent a végtelenségig, mindezt pedig megfűszereztem egy hatalmas méretű játszótérrel. A tökéletes önelgáncsolás.
Akkor ugyan még nem tudatosodott bennem, nem tudtam volna megmondani az okát, de éreztem, hogy valami hibádzik, valami sok. Túlterhelt, hogy annyi felé kellett (volna) megoszatnom a figyelmem, hogy annyi mindent számításba kellett (volna) vennem, az írás élvezeti része, a történet esetleges központja pedig teljesen elveszett a nagy felhigítás közepette.
Mindezt úgy, hogy a sztori nyitányával továbbra sem voltam kibékülve, és akkor most nagyon finoman fogalmaztam. Ez pedig intő jel kellett volna, hogy legyen.
Minden történetnek meghatározó terepe, ha nem is pontosan az első mondata, bekezdése, de legalábbis az első egy-két fejezete. Itt dönti el az olvasó, hogy a megpendített, felvázolt személyek és dolgok közül kíváncsi-e bárkire, bármire. Én marhára nem lettem volna kíváncsi az enyémre, bevallom nőiesen. A mai napig emlékszek rá, hogy milyen nyögve-nyelve szültem meg azokat a fejezeteket, mert túl akartam esni rajtuk. Kötelező körök voltak, amiket egyáltalán nem élveztem.
Költői kérdés: hogyan élvezzen valamit az olvasód, ha te is szenvedésként éled meg?
Ez a kettő jelenleg is a legsarkalatosabb számomra és ehhez kell a legtöbb önfegyelem. Feszesre húzott, jól fókuszált történet, logikusan középpontba helyezett főhőssel. Ha ez a kettő nincs meg, borítékolható a bukás (kiegészítés: természetesen lehet egynél több főhös, de mindegyik esetében jól körülhatárolhatónak kell lennie a "miért főhős" kérdésnek).
Ezek gyakorlására amúgy - szerintem! - nagyon-nagyon jó terep a fanfiction novella, több okból is. Egyrészt tisztában kell lenned a karakterekkel, így gyakorolhatod a karakterhű ábrázolást, ami után könnyebben maradsz következetes a sajátjaid esetében is. Másrészt a novella rövid terjedelmű, ha nagyobb lélegzetvételű, akkor sem nyúlik több fejezet hosszúra, ennél fogva már csak a műfaji sajátosságok miatt is kénytelen vagy mederben tartani a történetedet. Harmadrészt alaposan meg kell válaszatnod, hogy mit akarsz elmesélni és kinek a szemszögén keresztül! Egy novella kevés lehetőséget ad nézőpont váltogatásra, így elve szűrnöd kell a szereplőket, a cselekményhez kell igazítanod, ráadásul nem csak az elbeszélő személyét! Egy novella - legyen az eredti vagy fanfic - teljesen szétesik, ha temérdek szereplőt mozgatnak benne, pontosan emiatt szűkebbre kell szabni a létszámot, ami azt eredményezi, hogy a kiválogatott gárdából kell a maximumot kihoznod. És ezzel máris elértük, hogy egy-egy szerplőről árnyaltabb, mélyebb képet kajunk. A fanfiction esetében persze mindig ott lengedezik, hogy az olvasóid sok esetben eleve ismerik azokat, akikről írsz, de egy jó rajongói történet odafigyel erre.
Vagy rugaszkodjunk el a fanfictionöktől. Írjunk novellákat, vagy szimplán csak jeleneteket, hagyjuk őket piehhni pár napig, egy-két hétig, majd térjünk vissza hozzájuk. Nagyon alap írói fogásoknak tűnhetnek ezek, de nekem határozottan segítettek.
Tipikusan az a fajta vagyok, aki képes elveszni a részletekben, ahonnan egyenes út vezet a gondolataim elkalandozásához, és lám, máris nem arról szól a sztori, amiről kéne. Vagy akikről kéne.
Említettem még a főszereplő kérdését - esetemben Kate.
A világ leglustább és valószínűleg legrosszabb megoldása, ha a "miért éppen ő?" kérdése egy "csak mert" válasszal felelsz. És nem tudod megmondani, hogy a cselekmény szempontjából, a mindent behálózó cselszövés és intrika kereszttüzében miért az a főhősöd, aki. Ennél is szebb, amikor eredetileg nem tudod az okot, csak úgy beledobod szerencsétlent a mélyvízbe, aztán megnyílik feletted az ég és Isten dob egy tippet.
Megint azért mondom, mert biza nálam ez volt. Miért Kate? Háááát, nem tudom, de majd kitalálunk neki valamit, addig haladjunk. És BUMM, lőn norna... A-a, ez nem így működik. Legalábbis abban az esetben nem, ha koherens és konzisztens történettel szeretnéd ostromolni a nagyérdeműt. Márpedig szeretem elhinni magamról, hogy törekszek az igényességre.
Ezen a ponton szerintem mindeninek tiszta, hogy miért hagytam félbe az egész történetet úgy, ahogy volt. Nem volt rendesen körülhatárolható, központi konfliktusa, csak terjedt, dagadt. És nem volt meg az ok, amiért a központi karaktert főhősnek lehetett kikiáltani. Ez a kettő pedig hat és fél évre hűvösre tette az egészet karakterekkel, világgal, történettel. Szép volt...
Ugyanakkor igazán elfelejteni nem tudtam, pont amiatt, amit korábban írtam: sok hibája volt a legutóbbi verziónak is, de kezdtem igazán megragadni egyes fontosabb karakterek lényegét. Hat év elteltével pedig eljutottam addig, hogy szerencsétlenek ennél jobbat, többet érdemelnek. El akarom mesélni a történetüket, méghozzá jól.
Úgyhogy... Lett egy kezdő ötletem, egy indító, alap konfliktusom. Némi csiszolásom. Pár eltérésem a korábbiaktól, de valamilyen szinten megőrizve mindent. Valamint masszív reményem, hogy most már képes leszek megtartani a fókuszt, a lényegre koncentrálni és ellenállni a kísértő kikacsintásoknak.
Íme a
Fekete arany (munkacím).
(A képi anyag saját kezem munkája!)
